16. rész

Sziasztok!

Azt hiszem tartozom némi magyarázattal, hiszen ezer éve nem volt már itt rész. Mondhatnék sok mindent, hiszen tényleg sok minden történt velem. Az elmúlt fél év nagyon húzós volt, szakmai gyakorlaton voltam, 8 órát dolgoztam, mellette heti kétszer jártam angolra és szakdolgozatot írtam. Gyakorlatilag semmire nem volt időm. Szerencsére annak az időszaknak vége, sikeresen lediplomáztam kiválóra, így most már tudok újra teljesen a blogra/blogokra koncentrálni. Nagyon sajnálom, hogy így elhanyagoltam a blogot és titeket, de remélem azért meg tudtok bocsájtani :// Köszönöm a türelmeteket és a kitartásotokat! Szeretlek titeket <3 nbsp="" p="">

16. rész

Belépve a házba minden emlék újra előjött, hogy milyen is volt itt élni. Ami meglepő volt, hogy a ház tele volt bútorokkal. Meglepetten néztem Liamre aki csak mosolyogva állt mellettem.

-         Mielőtt kérdeznéd igen. Vettem bútorokat, hogy ne legyen üres. –nézett körbe

-         Szoktál ide járni? –kérdeztem

-         Néha. Nem sokszor tudtam eddig eljönni ide. –mondta

-         Kicsit olyan érzés, mintha hazajönnék –néztem én is körbe

-         Nekem mindig a gyerekkorunk jut eszembe. Az Andyvel és a tesóddal együtt töltött idők. –mosolygott

-         Andy semmit nem változott, csak beigazolódott az, amit mindig mondtam neki –ültem le a fotel szélére

-         Mi is? –ült le Liam a kanapéra

-         Hogy egyszer még sokra viszi. Azt nem tudtam miben, de hittem benne. És most nézd meg. Ismert táncos és nemsokára saját terméket fog a piacra dobni. Tehetséges, de soha nem hitte el nekem. –magyaráztam

-         Vicces, mert mikor először elutasítottak az X-Factorban pont ő volt az, aki ugyanezt mondta nekem. Hogy ne adjam fel, mert tehetséges vagyok és egyszer még sokra, viszem. A saját tanácsát nem fogadta meg –rázta meg a fejét

-         Mert lökött csacsi –mondtam

-         Ebben hasonlítotok akkor. –nézett rám

-         Miért? –kérdeztem meglepődve

-         Még emlékszem arra a kislányra, aki folyton a miatt pityergett, mert azt hitte ő soha nem éri el az álmait. –mondta

-         Azok az álmok még mindig váratnak magára –csúsztam le a fotelba

-         Azért annyira nem. Főiskolás lettél, amire ha jól sejtem régóta vágytál. Hidd el többet is, elértél, mint ahogy azt te gondolod!

-         Akkor ezt csak én nem látom –húztam a számat

-         Pontosan ezért hasonlítotok Andyvel. Csak ő már látja azt, amit te nem. –állt fel

-         Legalább egyikünknek megy –néztem fel rá

-         Neked is menni fog –húzott fel a fotelból

-         Hova? –kérdeztem

-         Az emelet nem is érdekel? –indult meg a lépcső felé

-         De igen –siettem utána

Felérve láttam, hogy a régi szobám is be van rendezve, ugyanúgy ahogy a ház többi része. Igaz nem ugyanaz a látvány fogadott, mégis minden olyan meleg és barátságos volt. Olyan Liames. Jó ideig elidőztünk még a házban, megkerestem a kedvenc helyemet a nappaliban lévő egyik ablaknál. Meglepetésemre ugyanúgy ki volt alakítva, mint régen. Puha párnázat volt a párkányon és nagy párnák voltak körbe rakva. Leülve oda ugyanúgy éreztem magam, mint kislány koromban. Mikor itt gubbasztottam a sötét lakásban és azt vártam, hogy a bátyám vagy anyáék hazaérjenek. De többnyire egyikük sem jött. Legtöbbször mindig Andy bukkant fel, vagy Karen és Geoff jött...illetve.

-         Egy pillanat –emeltem fel a fejemet

-         Mi az? –nézett rám Liam aki eddig velem szemben ült

-         Te is itt voltál! –néztem rá

-         Hogy? –kérdezte értetlenül

-         Kiskoromban, mikor anyáék itthon hagytak. Mindig a szüleid jöttek és te is! Csak nem emlékeztem rád eddig! –mondtam

-         Nos igen. Mindig jöttem anyuékkal, mikor mondták, hogy érted jönnek –motyogta

-         De miért? Te szinte mindig a bátyámmal és Andy-vel lógtál. Nem hittem, hogy engem észrevettél –mondtam

-         Pedig nagyon is észrevettelek. –hajtotta le a fejét

-         Hogyan? –ütköztem meg

-         Már egészen kisebb korunkban felfigyeltem rád. Azok a nagy gyönyörű szemeid és az édes mosolyod rabul ejtett. Mindig megszakadt a szívem érted, mikor hazafele a suliból láttam, hogy itt gubbasztasz az ablakban. Akkor mondtam apának, hogy vigyünk át téged magunkhoz. –mondta

-         Mi? A te ötleted volt? –kerekedtek el a szemeim

-         Igen, csak ezt nem mondtam soha. –piszkálta a nadrágját

-         De...de miért? Mikor újra találkoztunk akkor is úgy emlékeztél rám, mint a tesóm idegesítő kishúgára. –emlékeztem vissza

-         Kisebb voltál, mint én, két évvel fiatalabb. Nem tudtam, hogy a szüleid vagy a bátyád mit szólt volna ahhoz, hogy beléd szerettem –túrt a hajába

-         Belé....belém szerettél? –dadogtam

-         Igen. Aztán mikor eltűntél azt hittem, hogy közöm volt hozzá. Hogy miattam mentél el –magyarázta

-         Mi? Miért hitted ezt? Anyáék mindig mondták, hogy bentlakásos suliba akarnak adni –húztam el a számat

-         Te tényleg nem emlékszel semmire? Ennyire kizártál az emlékeidből? –emelte fel a fejét

Kétségbeesetten néztem rá és igyekeztem visszaemlékezni a gyerekkoromra. Arra már emlékeztem, hogy sokat voltam Andy-vel, Liam szüleinél is sokat voltam. Emlékeztem arra az estére is, mikor Karen odaadta azt a plüss mackót, amit a mai napig az ágyamon őrzök. Aztán eszembe jutott egy este, egy csúnya viharos éjszaka, amikor nagyon féltem és amikor....

-         Arról az estéről beszélsz, mikor átmentem hozzád? –néztem meredten ki az ablakon

-         Igen. Arról –hunyta le a szemét

-         Mi történt akkor? Emlékszem rá, hogy féltem. Nem tudtam aludni, így fogtam a takarómat és  átmentem hozzád. –mondtam

-         Amikor felébredtem ott álltál az ágyam mellett, a takaródat szorongatva. Azt hittem először, hogy álmodom. De mikor mondtad, hogy nagyon félsz és kérdezted, hogy alhatsz-e velem rájöttem, az a valóság. –mondta

Igyekeztem minden részletet előhívni arról az estéről, de nem tudtam rájönni, mire gondol. Emlékszem, hogy megengedte, hogy mellette aludjak. Bekucorodtam mellé ő pedig magához ölelt szorosan. Emlékeztem, hogy adni akartam neki egy puszit, mert olyan jól esett, hogy törődik velem, hogy nem lök el magától és vigyáz rám. De a pusziból más lett....

-         Liam te komolyan azt hitted, hogy azért mentem el, mert véletlenül a pusziból aznap este csók lett? –kérdeztem

-         Öhm igen, azt hiszem –motyogta

-         De buta vagy! –mosolyodtam el

-         Miért? –emelte fel a fejét

-         Mert nem haragudtam rád, amiért úgy alakult. Sőt miattad nem akartam elmenni a bentlakásos suliba. De anyuék nem hallgattak meg. Nem érdekelték, hogy mit akarok vagy mit nem. Elvittek és nekem esélyem sem volt arra, hogy elmondjam neked, mit érzek. –vallottam be

Liam szája majdhogynem tátva maradt meglepetésében.

-         Ezt nem hiszem el –hajtotta fejét a térdére

-         Annyi év telt el az óta, nem is csoda, hogy nem ismertelek fel. Annyira más lettél. Akkoriban még nem volt göndör a hajad, emlékszem mindig vasaltad. –simítottam végig göndör fürtjein

-         Te pedig mindig göndörítetted, mert utáltad, hogy egyenes a hajad –mosolyodott el

-         Rossz szokás volt. Hamar leszoktam róla. Főleg, hogy a bentlakásos suliban nem nézték jó szemmel – mondtam

Liam közelebb húzódott és az ölébe vont. Hátam a mellkasának döntöttem, a fejem pedig a vállán pihent. Annyira jó volt így kettesben lenni, és hallgatni az eső kopogását illetve Liam szuszogását. Olyan megnyugtató volt. Liam ujjaival az enyémet simogatta, játszott velük és néha a szájához emelve, puszikat adott rá. Elmosolyodtam gyengéd és édes tettein. Éreztem, hogy egy puszit ad a fejemre, majd még szorosabban ölel magához.

-         Mennyit álmodoztam arról, hogy így ülünk és senki nem zavar meg minket. –mondta halkan

-         Még időbe fog telni, hogy bujkálás nélkül lehessünk ilyen meghitten kettesben –mondtam

-         Lehet, de ide mindig elbújhatunk...ha akarsz –simított végig a karomon

-         Akarok –hunytam le a szememet

Éreztem, hogy Liam nagyot sóhajt majd megremeg. Még mindig nem volt tisztességes, amit csináltunk, de nem tudtam ellenállni neki. Vagy talán nem is akartam. Mindenki azzal jön, hogy ne taszítsam el Liamet, hogy adjak neki egy esélyt, adjak egy esélyt ennek az egésznek. És valójában az az igazság, hogy még mindig szeretem. Töprengésemből kizökkentett, ahogy Liam a nyakamba puszilt.

-         Vissza kéne mennünk lassan –mondta

-         Rendben, anyudék már biztos várnak minket –álltam fel

Bezártuk magunk mögött az ajtót és elindultunk vissza Liamék házához. Liam ismét összefűzte az ujjainkat, azonban pár perc után elhúztam a kezemet, mert a telefonomat kezdtem keresni a táskámban. Azt kell, hogy mondjam ez volt a nagy szerencsénk. Ugyanis felbukkant pár rajongó és rögtön odajöttek. Rögtön kérdezni kezdték, hogy én ki vagyok, és miért vagyunk itt. Így, hogy nem látták azt, hogy kézen fogva sétálunk könnyű volt kimagyarázni a dolgot. Láttam Liamen, hogy legszívesebben elmondaná az igazat, de miután finoman meglöktem nem tette. Ennek még nem volt itt az ideje. Nem, amíg nem beszélt Daniellel. Türelmesen vártam, amíg kiosztotta az autogramokat és megcsinálták a közös fotókat. Az egyik lány váratlanul felém fordult csillogó szemekkel. Ötletem nem volt, hogy mit akarhat tőlem így kíváncsian tettem el a telefonomat.

-         Te tényleg Andy Samuels rokona vagy? –kérdezte

-         Öhm igen. Miért? –kérdeztem

-         Mert nagyon jó fej és úgy imádom! –mondta izgatottan

-         Húha ha ismernéd, lehet, nem imádnád ennyire –nevettem

-         Ne szeresd ennyire az unokatesód –nevetett Liam is

-         Csak vicceltem. Ha szeretnéd, esetleg bemutathatom neked –mondtam halkabban, hogy csak ő hallja

-         Tényleg? –döbbent le

-         Persze. Ha holnap esetleg itt leszel körülbelül délután 3 óra körül, akkor bemutatlak neki. De el ne mond senkinek! Vagy téged se viszlek hozzá –mondtam

-         Senkinek! –vágta rá izgatottan, majd a barátnői után rohant

-         Andy szerinted nem fog kiakadni? –jött mellém Liam

-         Nem hiszem. Olyan aranyos volt a lány és láttam rajta, hogy tényleg oda van érte –néztem fel rá

-         Rendben, majd kidumáljuk nála –mondta majd intett a fejével, hogy menjünk

Szerencsére Liam nem kérdezte, hogy miért nem engedtem, hogy elmondja az igazat. Így vidáman beszélgetve mentünk vissza a házukig. Nem fogtuk meg egymás kezét féltem, hogy még több fan bukkan fel.

Belépve a házba finom illatok csapták meg az orrunkat és korgó hassal indultunk meg a konyha felé. Már minden készen volt és Karen épp megteríteni készült az étkezőben. Gyorsan megmostam a kezemet és mentem segíteni neki. Így sokkal gyorsabban készek lettünk és jól elbeszélgettem Karen-el. Még mindig úgy kezelt, mintha a lánya lennék és ezért rettentő hálás voltam neki. Mikor Liam behozta a levest és a második fogást, Karen kényes témát kezdett feszegetni.

-         Mond csak kisfiam, és mi van Daniellel? –kérdezte

Erre én elejtettem az evőeszközöket, amik a kezemben voltak. Szétszóródtak az asztal alatt így mászhattam le értük.

-         Nincs semmi anya –hallottam Liam válaszát

-         Régen voltatok már erre. Minden rendben köztetek? –kérdezte tovább

-         Hát...nem tudom –motyogta

Ismét sikerült alkotnom, ugyanis ezt hallva megemeltem hirtelen a fejemet és bevágtam az asztalba. Nagyot koppant a fejem, amibe beleszédültem. A fejemet fogva másztam ki az asztal alól és szédelegve elnézést kérve, elcsoszogtam a fürdőbe. A tükörképemet vizslatva örömmel láttam, hogy nincs semmi látható nyoma a bénázásomnak. Sajgott még a fejem és továbbra is kettőt láttam a mosdóból, de már nem szédültem. A következő pillanatban nyílt és csukódott a fürdő ajtaja. Nem néztem fel, csak leültem a kád szélére. Kezdett zavaró lenni, hogy továbbra is kettőt látok mindenből.

-         Jól vagy? –tűnt fel előttem Karen arca

-         Persze, csak nem esett jól –dörzsöltem a fejemet

-         Hadd nézzem meg –állt fel és megvizsgálta a fejemet

-         Kicsit megsérült a bőr és lesz egy nagy piros puklid, de nincs komolyabb baj –mondta

-         Szerencsére –ráztam meg magamat és már kezdett visszatérni a normális látásom

-         Liam elmondott mindent –mondta hirtelen

Megálltam a mozdulatban és mereven néztem magam elé. Nem tudtam, hogy mit várjak.

-         Nem hibáztatlak, ha attól félnél –ült le mellém

-         Nem? –néztem rá

-         Nem. Az ember nem tudja irányítani, hogy kibe szeret bele és kibe nem. Liam és Danielle jól kijöttek, szépek voltak együtt, de mindig tudtam, hogy Liam a szíve mélyén téged szeret. –mondta

-         Honnan? –kérdeztem

-         Mikor még kisebb volt feltűnt, hogy mennyit beszél rólad. Ahogy kitalálta, hogy hozzunk át téged hozzánk és amilyen gyengédséggel gondoskodott rólad. Tudtam, hogy csak az fogja vissza, hogy kisebb vagy nála. Nem akart téged bajba keverni. –mondta

-         Te tudtad? –lepődtem meg

-         Persze. Hiszen ismerem jól a fiamat. Na gyere menjünk enni –mondta és azzal magamra hagyott a fürdőben 

Sziasztok

Nem szokásom ilyet csinálni - igazából ez az első, hogy ilyet teszek - de most valami különlegessel jöttem. Ritkán van rossz napom és olyankor általában zenét hallgatok, hogy jobban legyek. Most egy rövid kis novellát írtam levezetésként, amely kapcsolódik a One Directionhoz. A történet eleje kicsit szomorkás - valahogy tükrözi azt amit éreztem mikor írtam - és a vége meg romantikusabb. Azon módon kapcsolódik a fiúkhoz, hogy Zaynt beleírtam.

Ha van kedvetek olvassátok el, örömmel várom arról is a véleményeiteket, de nem szükségszerű. Aki akarja elolvassa és magában megtartja a véleményét, kinek ahogy jobb :) Én csak leírtam random amit gondoltam, a szavak maguktól jöttek vegyülve az érzéseimmel.

Természetesen új rész hamarosan lesz, már elkezdtem írni, szóval hamarosan a várt bejegyzéssel jelentkezem.

Addig is legyetek jók és millió puszi

Kattints a képre

Vagy katt a szövegre

Hanami with you Zayn Malik

Betti xx

15. rész

- Megyek, átöltözöm mielőtt Andy visszarendel –engedtem el

- Rendben. Mikor akarsz visszaindulni? –kérdezte

- Miért? –fordultam vissza a lépcsőről

- Gondoltam benézhetnénk anyáékhoz. De ha nem akarsz jönni, akkor maradj itt Andyvel én, meg holnap érted jövök –magyarázta édesen hadonászva

- Ha nem zavarok, akkor szívesen megyek. –válaszoltam mosolyogva

- Komolyan? –derült fel az arca

- Persze. Régen láttam már a szüleidet. És a régi házunkat is jó lenne újra látni –mondtam

- Akkor itt lent találkozunk –rohant fel mellettem az emeletre

Mosolyogva ráztam meg a fejemet. Hiányzott Liam ez már egyértelmű. Már annak is örülök, hogy tisztáztuk a dolgokat és most újra barátok, vagyunk. Egyelőre.

Felsétáltam a lépcsőn vissza a szobába és visszavettem a saját ruháimat. Kényelmesebben éreztem magamat a farmeromban, mint abban a szerelésben. Kivettem a hajgumit a hajamból és egy gyors borzolás után ugyanúgy állt, mint előtte. Gondosan összehajtogattam a ruhákat és leraktam őket az ágyra. Felkaptam a táskámat és lementem a földszintre. Legnagyobb meglepetésemre ott találtam a fotóst Andy és Liam társaságában. Mind a hárman nagyon sunyi vigyorral a képükön néztek rám, ami nem tetszett.

- Mi az? –néztem végig rajtuk

- Ne akadj ki –kezdte Andy

- Jól kezded –tettem csípőre a kezemet

- Pedig mondtam neki, hogy ne így indítson –lökte meg Andyt

- Lenne kedved egy fotósorozathoz? –tért a lényegre a fotós

- Tessék? –döbbentem le

- Nagyon fotógén vagy és szívesen csinálnék veled egy könnyed fotósorozatot –mondta

- Ez mit takar pontosan? –néztem rá

- Valami aranyos fotókra gondoltam. Kellékek lennének a hullahopp karika vagy a görkorcsolya. Ilyent képzeltem el –magyarázta

- Biztos? Nem vagyok én erre alkalmas –bizonytalanodtam el

- Ki a fotós? Te vagy én? Hidd el nagyon fotógén vagy –bizonygatta

- Hát jó. Maga tudja. És hol lenne? –kérdeztem

- Nekem itt is megfelel. Persze ha téged nem zavar –fordult Andy felé

- Dehogy! Legalább akkor még egy napot itt kell lennie –vigyorgott rám

- Nehogy azzal gyere, hogy ennyire hiányoztam –öltöttem rá nyelvet

- Rágalom! Még szép, hogy hiányoztál –ölelt meg

- Elhiszem, csak engedj el –böktem meg vigyorogva

- Szemtelen! –jajdult fel Andy

- Nyafogós! –vágtam vissza

- Inkább induljunk! –vágott közbe Liam

- Rendben. –mondtam és elköszöntünk Andyéktől

Kilépve az utcára nyugtalanul pislogtam körbe.

- Mi a baj? –kérdezte Liam

- Nem fognak felismerni? –kérdeztem

- Ne aggódj. Nem lesz baj –mondta mosolyogva

Mertem remélni magamban, hogy igaza lesz. Az eső lassan szemerkélt, még szerencse hogy nem bajlódtam a hajam kiegyenesítésével. Most újra összeugrana csak. Jó volt újra Wolverhampton utcáin járkálni. Főleg így, hogy Liammel voltunk kettesben, olyan volt mintha újra kicsik lennénk. Gyereknek sok időt töltöttem nem csak Andyvel de Liammel is. A házak, a környék semmit nem változott. Olyan érzés volt, mintha hazaértem volna. Nagy bámészkodásomban észre se vettem, hogy megérkeztünk Liamék házához.

- Semmit nem változott –néztem végig a házon

- Nem. Valóban nem. Na gyere –húzott maga után

Enyhe gyomorgörccsel léptem be a házba ahol ezer éve már nem jártam. Ahogy kint már megállapítottam, semmi nem változott náluk. Ugyanaz a lámpa állt a kanapé mellett, amellyel még gyereknek játszott Andy és Liam. A játék lényege igen egyszerű volt, a lámpa ernyőjét a fejedre kellett tenni és meg találni a másikat. Mondanom se kell, hogy nem egyszer lett esés és sérülés a játék vége. Liam apukája Geoff nem egyszer próbálta őket lebeszélni erről az értelmetlen játékról mindhiába. Újra és újra nekiálltak és ugyanúgy lesérültek. Az egyetlen változás az egy kis kosár volt a fotel mellett. Kérdőn néztem Liamre aki, mielőtt válaszolhatott volna az ajtóba mutatott. Az ajtófélfának dőlve egy apró barna kutyus ült. Bizalmatlanul méregetett és láthatóan szívesen odarohant volna Liamhez.

- Azt hiszem hátrébb, állok. Tőlem fél –hátráltam vissza a kanapéig

- Ne butáskodj. Csak nem ismer –vette fel ölébe a kutyust

- Nagyon aranyos. Mi a neve? –néztem édes pofiját

- Brit. –mondta nevetve Liam ugyanis Brit össze vissza, nyaldosta a kézfejét

- Találó és kreatív –néztem őket mosolyogva

- Simogasd meg nyugodtan. Nem harap meg –bíztatott Liam

- Inkább hagynék még neki időt, hogy megszokja a jelenlétem –visszakoztam

- Ne legyél butus. –emelte közelebb a karjában ficánkoló Brit-et

- Rendben –adtam be a derekamat, és óvatosan megsimogattam a buksiját

- Na ugye, hogy nem történt semmi –rakta le Brit-et a fotelba

- Jó igazad volt –követtem őt a konyhába

Geoff a konyhában munkálkodott, míg anyukája a kertben volt. Azt hittem nem fognak felismerni, de tévedtem. Geoff azonnal felismert és megölelt, ahogy beléptem a konyhába.

- Sam! Te jó ég milyen régen nem láttalak már! –mondta és távolabb állt, hogy megnézhessen

- Nem most volt az igaz –értettem egyet

- Liam mesélte, hogy elköltöztetek Manchesterbe. De azért reméltem még visszalátogatsz ide. –mondta

- Az iskola sok időmet elvette. –mondtam bűntudatosan

- Igen persze. A lányok mondták, hogy Manchesterbe jársz főiskolára. Nagyon büszkék vagyunk rád –simogatta meg a hátamat

Azt hiszem, ha addig nem éreztem rosszul magamat, akkor most már igen. El is felejtettem már, hogy Liam szülei mennyire kedvesek voltak mikor náluk voltam. Tudták, hogy milyen a viszonyom a szüleimmel és mindig megpróbáltak felvidítani. Geoff nem egyszer sütött nekem vicces muffint ha szomorúan jöttem át, vagy ha anyáék lepasszoltak Andyékhez.

Egy ideig beszélgettünk még a régi szép időkről, és persze az iskoláról is beszéltünk. Karen is időközben bejött a kertből és csatlakozott hozzánk. Tőle is megkaptam a magam ölelés és puszi sorozatát, amely nagyon jól esett. Karen mindig egyfajta anya pótlék volt nekem. A mai napig őrizem a tőle kapott plüss medvét, amelyet a 9 születésnapomra vett nekem.

- Ha nem bánjátok, kicsit elmennénk. Sam szeretné megnézni a régi házukat – állt fel Liam

- Ó nem olyan sürgős az! –néztem fel rá

- Semmi gond. Menjetek, csak addig megcsináljuk a vacsorát –mondta Geoff

- Rendben. Akkor menjünk –követtem Liamet

Kilépve még mindig esett az eső így szorosabban húztam össze magamon a kabátomat.

- Anyáék nagyon szeretnek téged –szólalt meg pár perc után

- Amiért hálás vagyok, és erős bűntudatom van. –motyogtam

- Miért?

- Mert teljesen elfelejtettem, hogy mennyire szeretnek engem. –mondtam

- Ezért nem kell rosszul érezned magad. –mondta vigasztalóan

- De igen. Elrohantam 2 évvel ezelőtt innen, pedig ez az igazi otthonom –sóhajtottam

- Látod, ezért meg nekem lehet bűntudatom. Miattam mentél el –hajtotta le a fejét

- Részben miattad. Amúgy se tudtam volna sokat tenni, apa addigra már megkapta a másik állását Manchasterben –mondtam

Liam erre nem szólt semmit, csak lehajtott fejjel sétált mellettem. Megint szomorú volt amit nem akartam.

- Na mosolyogj –löktem meg finoman

- Ne már!

- Gyerünk Liam mosolyogj! A kedvemért! –kérleltem és megböktem az oldalát

- Látom, nem adod fel –nézett rám

- Soha! Amíg nem látok egy édes mosolyt –böktem meg újra

Erre Liam hirtelen elkapott és felemelve megpörgetett. Tudta hogy nem szeretem, de mivel újra nevetett nem bántam.

- Lökött vagy Payne –nevettem mikor lerakott

- Most meg lökött vagyok! Hogy neked semmi nem jó –nevetett ő is

- De igen. Most veled nagyon jó –jöttem zavarba

Rám nézett és láttam, hogy elmosolyodik. Nem mertem ránézni, mert tudtam, hogy elvörösödtem. Bár ezt tovább fokozta az, hogy Liam összefűzte az ujjait az enyémekkel. Lenéztem a kezünkre majd fel rá egyenesen azokba a gyönyörű barna szemeibe.

- Nem lesz ebből baj? –kérdeztem

- Lehet. De most így olyan jó –mondta

Nem ellenkeztem, helyette megszorítottam a kezét. Az út további felében halkan dúdolni kezdett valamit, de nem tudtam kivenni, hogy mit. Ahogy egyre többet gondoltam rá, egyre több emlék ugrott be vele kapcsolatosan.

- Énekelj dúdolás helyett –kértem őt

- Itt a nyílt utcán? –nézett rám

- Régen ez nem zavart. A játszótéren énekelted az I’m yours dalt és nem érdekelt, hogy hol vagyunk –mondtam

- Igazad van –mondta és elkezdte énekelni az előbb említett dalt

Imádtam a hangját minden formában. Akkor is, ha beszélt, akkor is, ha énekelt. Neki volt a legcsodálatosabb hangja és bármikor, bármeddig képes lennék elhallgatni. Mikor megérkeztünk a régi házunk elé elhallgatott. Szinte ugyanúgy nézett ki a ház, mint aznap mikor itt hagytuk. Nem tudtam, hogy ki vette meg a házat, apáék soha nem mondták. Bár az igazat megvallva nem is érdekelt akkor. Azon voltam, hogy elmeneküljek minden elől. Közelebb menve láttam, hogy minden ablak zárva van és a függönyök is el, vannak húzva.

- Olyan, mintha nem is lakna itt senki –néztem körbe

- Lehet nincsenek itthon –mondta Liam

- Csodálom, hogy nem változtattak rajta semmit. Legalább a színét megváltoztathatták volna, ez a zöld szín, amit apa választott szörnyű még mindig.

- Megoldható –jött mellém

- Hogyan? Szólsz a tulajdonosnak, hogy fesse át a kedvemért? Szinte hallom, ahogy kiröhög –nevettem fel

- Nem röhögtelek ki. –nézett rám

- Tessék? –néztem rá megütközve

- Nem nevettelek ki –ölelt magához

- De...ez mit jelentsen?

- Azt, hogy ez a ház az enyém –tűrt egy tincset a fülem mögé

- Hogy? –léptem hátrébb

- Én vettem meg a házatokat. –fordult a ház felé

- De miért? –kérdeztem

- Igazából még én se tudom. Szerettem volna valamit, ami rád emlékeztet. Aztán meg arra gondoltam, hátha később mégis visszavágysz ide –magyarázta

Döbbenten néztem rá, és nem tudtam, mit mondjak. Liam vette meg a házunkat. És részben azért mert...mert gondolt rám. Levette a tekintetét a házról és felém fordult.

- Ha akarod a tiéd –mondta és felém, nyújtotta a ház kulcsait

- Te-tessék? –hebegtem

- Ha szeretnéd a tiéd mostantól a ház. –lépett közelebb

- Ezt nem fogadhatom el. –néztem fel rá

- De igen. Mert neked adom –mosolygott rám

- Nem. Akkor legyen a kettőnké –mondtam

- Kettőnké? –nézett rám nagy szemekkel

- Csak egy ötlet volt, és ha nem akarod, akkor legyen csak ... –kezdtem hadarva, de ő közbevágott

- Akarom. –simított végig a hátamon

- Így kicsit a tiéd is meg az enyém is. –babráltam a kabátját

- Tökéletes –ölelt meg

- Köszönöm –bújtam a nyakához

- Mit? –kérdezte halkan

- Mindent. Hogy te vetted meg a házat és nem valami idegen. Hogy ilyen jó vagy hozzám. Egyáltalán hogy vagy nekem –mondtam

- Te vagy az, aki megbocsátott mindent. Az elmúlt két év szenvedése az én számlámra írható fel és te mégis megbocsátottál. –húzódott le annyira, hogy a szemembe nézhessen

- Rájöttem arra, hogy túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy szenvedni lássalak. Ráadásul jogtalan voltam veled szemben. –húztam el a számat

- Most meg fogom becsülni ezt a lehetőséget. –cirógatta meg az arcomat

Annyi minden történt és most mégis itt állunk az esőben egymást ölelve.

- Ugye tudod, hogy nem igaz, amit az első este mondtam? Nem utállak –piszkáltam ismét zavartan a kabátját

- Igen? –kérdezte bár sejtettem, hogy élvezi a helyzetet

- Élvezed igaz? –sóhajtottam egyet

- Rettentően –mondta és hallottam a hangjában, hogy mosolyog

- Szörnyű alak vagy –ráztam meg a fejemet

- Mégis szeretsz –emelte fel a fejemet

- Most még nem tudom ezt mondani, de mindennél fontosabb vagy számomra. Adj időt még ehhez –sütöttem le a szememet

- Amennyit csak kérsz. –döntötte a homlokát az enyémhez

Lágyan megremegtem és nem a hűvös esős szél miatt. Ő váltotta ki belőlem ezt az érzést és ez neki is feltűnt. Lehúzta a kabátja cipzárját és közelebb húzott magához, míg a kabátjával körbe „átölelt”.

- Meg fogsz fázni –simultam hozzá

- Kizárt. Van, aki melegítsen –puszilta meg az orromat

- Hogy lehetsz ennyire édes? –vágtam fájdalmas képet

- Jótól kérdezed –nevetett fel

- Kinevetsz –állapítottam meg

- Mert aranyos vagy. Egyébként meg leplezni kell valahogy azt, hogy férfi létemre zavarban vagyok –mondta

- Azt hittem csak én vagyok zavarban –néztem rá

- Akkor tévedtél. Ráadásul nem tudom, mit tehetek vagy mit nem. –motyogta

- Liam tudod, hogy bármit megtehetsz –mondtam halkan

- Ne csábíts. –csukta be a szemét

- Vedd el, amit szeretnél –suttogtam a fülébe

- Ez már kínzás –sóhajtott

- Hát, ha nem akkor nem –visszakoztam

- Már késő –mondta és lehajolva ajkait az enyémekre, tapasztotta

Belemosolyogtam a csókunkba és átkaroltam a nyakát. 2 év eltelte után most még édesebb volt a csókja. Nyelve az enyémet kényeztette én, pedig majd elolvadtam a karjaiban. Utánam a vízözön alapon nem érdekelt mi lesz ezután vagy mi lesz, ha visszamegyünk Manchasterbe. Csak ő érdekelt és az, amit iránta érzek.

- Nem akarsz bemenni? Körbenézhetsz bent, és ott melegebb van –mondta zihálva miután elváltunk

- De. Menjünk –bólintottam

14. rész

Odafele a kocsiban nem sok szó hangzott el közöttünk. Mivel nem akartam kukán ülni ezért elővettem az mp5 lejátszómat és Liam felé fordultam.

- Zavarna, ha betennék egy kis zenét? –kérdeztem

- Csak nyugodtan –bólintott

- Köszi –csatlakoztattam és rákerestem az aktuális kedvencemre

- BTR? –nézett rám mikor elindult a dal

- Igen. Egy ideje nagy kedvenceim –mondtam

- Értem –mondta

- Nem szereted őket? Mert akkor keresek mást –motyogtam

- Dehogyis! Szeretem a zenéjüket. Személyesen is nagyon jó fejek –mondta

- Ismered őket? –csillant fel a szemem

- Ismerem. Az amerikai turnéjukon, mi voltunk az előzenekar –magyarázta

- Komolyan? –tátottam el a számat

- Igen tátika –csukta be a számat

- Ha ha! Az szuper lehetett! –sóhajtottam

- Kérdezd meg Hannaht és Rebeccat. Ők több időt töltöttek a fiúkkal el. –mondta

- A kis mázlisták –mosolyodtam el

- Te is találkozhattál volna velük ha... –kezdte de én közbeszóltam

- Ne menjünk bele a felesleges „ha”-k sorozatába –mondtam

- Rendben. De a nyáron megyünk még Amerikába. Ha lesz kedved, akkor eljöhetsz velünk. Rémlik, hogy Hannah kiharcolta Niallnél, hogy vigye el még őt BTR fellépésére. –mondta

- Gondolom az ír manó nem tudott ellent mondani neki –dőltem hátra

- Természetesen nem. Jó látni, hogy Niall ennyire boldog –mosolyodott el ő is

- Aranyosak együtt –értettem egyet

- Jane és Louis között egyébként mi van? –kérdezte hirtelen

- Nem tudom. –vontam meg a vállamat

- Pedig ha jól láttam, mindketten veled beszélik meg. –húzta fel a szemöldökét

- Nem tagadom. De ők se tudják, mit akarnak. Jane még mindig le van ragadva Eleanor és Louis párosánál. Louis meg nem tudja, mit tegyen, mert Jane elutasítja. –mondtam

- Bonyolult eset –ráncolta a szemöldökét

- Nem is kicsit –hagytam rá

- És mit tanácsoltál nekik? –nézett rám

- Semmi különöset. Louisnak azt, hogy próbáljon meg Jane közelébe kerülni apró figyelmességekkel, és ne adja fel. Míg Jane kis fejével azt próbálom megértetni, hogy Louis szingli és nem miatta mentek szét Eleanorral –magyaráztam

- Remélem, összejön nekik. –mondta

- Én is. Jane már két éve oda van Louisért. Remélhetőleg most már nem menekül tovább előle –néztem ki az ablakon

- Mondták már, hogy fogadd meg a saját tanácsod néha? -lassított le

- Te vagy a második két napon belül –számoltam a kezemen

- És megtetted már? –érdeklődött

- Nagyjából –szűkítettem össze a szemeimet

- Az is haladás –ment be egy körforgalomba

- Mi az, hogy az is haladás? –néztem rá értetlenül

- Mert általában eléggé öntörvényű vagy –magyarázta

- Ezzel azt akarod mondani, hogy nehéz eset vagyok? –húztam fel a szemöldököm

- Részben!

- Miért is? –fordultam felé az ülésben

- Szerintem te is tudod, csak nem vallottad be még magadnak. Sam 2 éve próbálom neked megmagyarázni, hogy mi történt. De te úgy döntöttél, hogy megszűnök számodra létezni. Szóval? –állt meg a pirosnál

- Csak hogy te az óta is Daniellel vagy! Lehet, nem tartom veletek a kapcsolatot, és nem veszek tudomást az sms és telefonhívásokról, de az interneten láttam a képeiteket. –szögeztem a szememet a lámpára

- Próbáltam tovább élni az életemet. Visszatértem a megszokott kalitkába, de már nem volt ugyanaz. Mosolyogsz, de nem őszinte, megcsókolod, de nem érzed a mámort, megöleled, de közben másra gondolsz. Elég őrjítő így élni a mindennapokat. –mondta, és a tekintetében láttam, hogy őszinte

- „Mi lett volna, ha” – külön-külön csak puszta szavak. De együtt képesek ott visszhangzani az ember fejében egy életen át. „Mi lett volna, ha” – vajon mi? Sohasem tudhatjuk. Nem tudhatom, hogy alakult az élete, de ha amit, akkor érzett, igaz szerelem volt, akkor sosem késő, Ha igaz szerelem volt akkor, miért ne lenne igaz most is. Csupán bátorságra van szüksége, hogy a szívére hallgasson. Nem tudom, milyen szerelem volt egykor Júliáé, olyan, amiért mindent eldob az ember, olyan, amiért akár az óceánt is átszeli, de szeretném hinni, hogy ha egyszer engem is megtalál egy ilyen, lesz bátorságom elfogadni.” –mormoltam halkan a kedvenc idézetemet

- Csupa olyan dolgot tanácsolsz és mondasz, ami mind az ellen van, ahogy te magad viselkedsz –mondta

- Tanácsot adni sokkal könnyebb másoknak, mint a saját életedet alakítani –mondtam

- Annyival nem. De látom nálad ez teljesen így van –mondta

- Ezek szerint –zártam le a témát

A továbbiakban nem nagyon szólaltunk meg többet egészen Andy házáig. Az emlegetett jó madár már lent volt a ház előtt. Mikor meglátott minket szélesen elmosolyodott. Liam leparkolt a ház előtt és Andy már nyitotta is ki az ajtót az én felemen.

- De jó téged újra látni! –kapott ki az ülésről

- Én is örülök neked –mondtam és viszonoztam az ölelését

- 2 éve nem láttalak! Bujdosós kisasszony –rakott le

- Bocsi. Oka volt –mondtam tömören

- Mindegy is. Most itt vagy ez a lényeg! –vigyorgott és megölelte Liamet is

- Jó újra látni –viszonozta az ölelést Liam

- Téged is. És jó látni, hogy kibírtátok egy légtérben –mondta nevetve

- Azért annyira nem utáljuk egymást. –mondta Liam

- Gyertek be. Mazz már itt van –mondta Andy

- Hogy ki?

- Andy egyik haverja –magyarázta Liam maga elé engedve

- Aha értem –mentem be a házba

Olyan mintha ezer éve lett volna, hogy Wolverhamptonban jártam. Főleg Andyék házában. Hosszú és mozgalmas 2 év van, mögöttünk erre most kezdek rádöbbenni. Körbenézve, mosolyogva konstáltam, hogy minden ugyanolyan, mint annak idején.

- Itt semmi nem változott –mondtam ki hangosan is

- Tudod milyen anya. Itt mindig gyereknek érzem magam újra –mondta Andy

- Talán az lenne a legjobb újra lenni –álltam meg a kanapé mögött

- Talán. –mondta Andy

Betessékelt minket a könyvtárba ahol már minden elő volt készítve. Hatalmas fehér vásznat terítettek a könyvtár egyik falára, előtte egy fiú állt, és ahogy néztem minden fotós kellék megvolt. Néztem a pólót, ami a fiún volt és kicsit sem meglepődve – ismerve Andy kreativitását – láttam mennyire szuper. Liam mellettem állva figyelte a tevékenységeket, majd egy idő után engem kezdett nézni. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem veszi észre, de sokáig nem tudtam tettetni ezt. Felemeltem rá a tekintetemet és láttam, hogy mosolyog. Kérdőn néztem rá, de ő csak megrázta a fejét és odament Andyhez. Na így igazodjon ki az ember a fiúkon! Képtelenség! Sarkon fordultam és kimentem a konyhába inni való után kutatva. Találtam is hideg narancslevet, amely kifejezetten jól esett a száraz számnak. Úgy tűnik akármennyire is, akarom a múltamat, nem tagadhatom meg és le sem. Egyfolytában kísért és nem nagyon akar elengedni. Nagyot sóhajtva leraktam a poharat és visszamentem a fiúkhoz, akik épp akkor végeztek.

- Nagyszerű! Most te jössz –kapta fel a fejét Andy

- Rendben. –bólintottam

- Fent a szobámban megtalálod a ruhákat. Már kikészítettem neked őket előre –mondta

- Akkor mindjárt jövök –mentem fel a lépcsőn

Az ágyon ott sorakozott 3 féle szett, amelyeket nekem készítettek ki. Magamban Andyt alaposan leszidtam, amiért szoknyát rakott a második szetthez, mikor tudja mennyire, utálok szoknyában mutatkozni. Száj húzva felvettem az elsőt, amely egy ujjatlan póló volt, hozzá piros rövidnadrág. Ehhez gondoltam összefogom a hajam így gyorsan elővettem a táskámból a tartalék hajgumimat és a fejem tetején, összefogtam. Leérve láttam, hogy Liam is átöltözött már és a lélegzetem egy percre elakadt. Fehér hosszú nadrág volt rajta, hozzá az én pólóm fiús változata rövid ujjúban és a haját felzselézte. Ha arra mentek ki, hogy megöljenek jó úton jártak. Túl jó úton!

- Wow jól nézel ki –pörgetett meg Andy

- Tudod, hogy nem szeretem a rövidnadrágot –mormogtam

- De jól áll! Higgy nekem! –kacsintott

Megráztam magam és leültem az egyik székbe, amíg Liamet fotózták. Még szerencse, hogy fiú volt a fotós, máskülönben elgondolkodtam volna azon, hogy miként bírja ezt. Liam írtó szexi volt, ahogy ott pózolt a kamera előtt. Egy ideig elbambulva figyeltem, azonban mikor Andy vigyorgó képével találtam szemben magam inkább elkezdtem a telefonomon böngészni. Fél óra elteltével szóltak, hogy én jövök, addig Liam elmegy átvenni a második szett ruhát. Beálltam a kamera elé és ennyi volt az összes tudásom. Liam könnyedén mozgott a kamerák előtt, de engem még soha nem fotóztak. Ezt valószínűleg Andy is észrevette, mert odajött ellátni pár tanáccsal. Hogy miként tartsam a kezemet, a lábamat hogyan rakjam és a fejemmel, merre forduljak. Miután megkaptam az alaptanácsokat, a fotós irányított. Időközben Liam is visszajött, és ahogy nézett rám az még jobban zavarba hozott. Tekintetét egyfolytában magamon éreztem. Egy kivágott V nyakú póló volt, rajta ami kiemelte a mellkasát, aminek hatására én egy nagyot nyeltem. Nem lett volna olyan nő, akit ne vonzott volna ez a látvány. Már majdnem megkérdeztem, hogy mennyi képet készítünk, még amikor intett a fotós, hogy végeztünk, mehetek átöltözni. A második szett ruhám egy rövid ujjú póló volt és egy fehér szoknya. Ehhez már magas sarkú cipőt kellett húznom, ami még kényelmetlenebbé tette az egészet számomra. Szerencsére ezekkel, a képekkel már hamarabb végeztünk így Liam már csak a végére ért vissza. Elsiettem és felvettem az utolsó szettet, ami egy ujjatlan póló volt, fehér hosszú cicanadrág és ismét magas sarkú. A hajamat felfogva hagytam így mentem vissza a földszintre. Leérve láttam, hogy nem fotózzák Liamet és rosszat sejtettem. Andy mosolyogva fordult felém és amilyen bűbájos volt a mosolya, tudtam rögtön, hogy akar valamit.

- Az utolsónál közösen lennétek a képeken –mondta

- Andy! –morogtam

- Kérlek! Nem fogsz belehalni pár képbe! –vetette be a kiskutya képeket

- Őszinte választ akarsz erre? Már a látványába belehalok! –húztam félre

- Igen ezt levágtam már. De nem a kamerák előtt fog letámadni. Kérleek! –könyörgött

- Rendben legyen. Ezért sokkal jössz! –álltam be Liam mellé

- Jól van fiatalok! Mivel ez egy fiataloknak készülő katalógus része lesz, mi lenne, ha kicsit közelebb mennétek egymáshoz? –irányított minket a fotós

Liam közelebb lépett hozzám, így már egymás előtt álltunk...túl közel!

- Így jó? –kérdezte Liam

- Ha kicsit közelebb húzódsz Sam és Liam átkarolja a derekad, akkor tökéletes lesz. –mondta

- Hogy? –kérdeztem, de addigra Liam a derekamra csúsztatta a kezét és közel húzott magához

- Sam tedd az egyik kezed Liam mellkasára a másikkal, pedig karolt át a nyakát! –utasított ismét

Mégis mibe kerülnek, hogy ilyen képeket készítünk? Egy Playboyba, vagy egy nyamvadt ruhakatalógusba? –fakadtam ki magamban

Nagyot sóhajtva megtettem, amit mondott és közel álltam most már ahhoz, hogy elgyengüljek és meghaljak. Liam mindkét keze a derekamon pihent és éreztem bódító illatát.

Nos Andy igazad van. Liam nem fog a kamerák előtt letámadni, de ez már rólam nem biztos, hogy elmondható!

Igyekeztem szó nélkül és minél tökéletesebben végrehajtani, amit a fotós mondott, hogy minél hamarabb végezhessünk. Liam sajnos nem könnyítette meg a dolgomat, ugyanis mikor neki háttal kellett állnom a kezével végigsimított a hátamon majd kezei a fenekemre csúsztak le. Ha ez nem lett volna elég utána hátulról szorosan hozzám simult és átkarolt. Ezért a fotóst és Andyt is megölöm, ez tuti! Egy ízben belecsókolt a nyakamba, amire a testem úgy reagált, hogy beleremegtem.

- Fejezd be! –mondtam mikor újra vele szemben voltam

- Mit? –búgta mély hangon

- Kihasználod a helyzetet –löktem meg finoman

- Inkább élvezem a helyzetet –mondta és vészesen közel hajolt

Erre megforgattam csak a szemeimet és álltam kitartóan a tekintetét. Majd hallottuk, ahogy a fotós felkiált.

- Ez nagyon jó kép lett! –mondta, és mi oda kaptuk a fejünket

- Mi? –mentem oda hozzá

A drága srácnak sikerült akkor lefotóznia minket, mikor Liam közel hajolt hozzám. Így a képen úgy tűnik, mintha...

- Ez olyan, mintha meg akarna csókolni! –fakadtam ki

- Tökéletesen elkapott pillanat! –mondta

- Andy! –fordultam hátra

- Egyetértek. Szuper kép! –vigyorgott

- Pukkadj meg! Végeztünk? –kérdeztem

- Igen. Meg vagyunk, átöltözhetsz –mondta ki a gondolatomat

- Remek! –mentem ki

Kiérve nekidőltem a falnak és próbáltam megnyugodni. Nehéz dolog ennyi ideig visszatartani azt, amit igazán érez az ember. Liam hihetetlen hatással volt rám és most minden felszakadt újra, ami New Yorkban történt. Az jó, hogy a biciklizést soha nem felejti el az ember, de a „szerelem tudás” igazán elfelejtődhetne 2 év távlatában. Nagyot sóhajtottam, hogy megnyugtassam hevesen dobogó szívemet, de csak nem akart megnyugodni. Még éreztem Liam érintését a testemen, az illatát az orromban és a közelségét. Nem lesz ez így jó! Arcomat a kezembe temettem és lehunyt szemmel gondoltam valami nyugtatóra. Ami igen nehéz volt úgy, hogy rá pár másodpercre két kéz simult a derekamra. Leemelve a kezeimet nem meglepve konstáltam, hogy Liam az.

- Mi az? –néztem rá

- Én egyszerűen nem bírom ezt. –mondta

- Mit? –kérdeztem

- Ezt az egészet. Itt vagy a közelemben és nem érinthetlek meg, csókolhatlak, meg vagy vonhatlak a karjaimba, hogy érezzem a közelséged –lépett hátra és az arcán bánat tükröződött

- Eddig is jól megvoltunk külön-külön. Menni fog ezután is –nyögtem ki a szavakat

- Ez eddig se ment! Se, jól se rosszul! Tudom elrontottam, és hibáztam, tudom, de még mindig egyedül csak veled szeretnék lenni –túrt a hajába

A lélegzetem ismét megakadt és nem tudtam, mit mondjak, vagy tegyek. Liam közben nekidőlt a szemközti falnak és lerogyott a fal tövébe. A fenébe is az „erős maradok” elhatározással. Nem bírtam tovább nézni, ahogy szenved, és önmagát marcangolja. Lassan nyúltam felé és óvatosan végigsimítottam a haján, mire felkapta a fejét. Arca meggyötört volt, fáradt és bánatos. A szívem szakadt meg érte, egyszerűen képtelen voltam rá ott és akkor haragudni. Letöröltem a szeme sarkában lévő kósza könnycseppet és letérdeltem mellé a földre. A gyomrom apróra zsugorodott és pillangók röpködtek benne, míg a szívem ismét hevesebben kezdett dobogni. Egy ideig néztem őt, be nem telve a látvánnyal majd lágyan magamhoz öleltem őt. Átkarolta a derekamat és úgy szorított magához. A feje a mellkasomon pihent, én pedig a hátát és a haját simogattam óvatosan.

- Hiányoztál. Nem is tudod mennyire –mondta kis idő múlva

- Hidd el, tudom, mit éreztél –álltam fel elengedve őt

Liam követte a példámat és mellém jött.

- Egyfolytában azon agyaltam, hogy mi lett volna, ha ott nem viselkedem gyáva módon. Akkor az elmúlt két év a világ legcsodálatosabb két éve lett volna veled. –mondta

- Tudod mit? Felejtsük el a múltat –mondtam

- De...-kezdte de, közbevágtam

- Azon már úgyse tudunk változtatni. Meglátjuk, mit hoz a jelen –fordultam szembe vele

- Biztos ezt akarod? –nézett rám

- Igen. Nem akarok a múlton rágódni és azt se, hogy te amiatt emészd magad. Ami megtörtént azt megtörtént. Amúgy is, nem csaltál, meg hiszen nem is voltunk együtt. Szóval semmi okom sebzett hercegnőt játszanom. –rántottam meg a vállamat

- És az én hercegnőm lennél? –lépett közelebb

- Meglátjuk. Kezdjük, előröl és kiderül –mondtam

- Nekem ennyi is elég –ölelt magához

Magamat is megleptem azzal, amit az előbb mondtam, de már belefáradtam abba, hogy a múlton rágódjak. 2 év eltelt azóta és tudni kell továbblépni. Mi történhet legrosszabb esetben? Maximum ismét nekifutok annak a bizonyos falnak, és pofára esek. De megéri Liamért. Nem?