- Megyek, átöltözöm mielőtt Andy visszarendel –engedtem el
- Rendben. Mikor akarsz visszaindulni? –kérdezte
- Miért? –fordultam vissza a lépcsőről
- Gondoltam benézhetnénk anyáékhoz. De ha nem akarsz jönni, akkor maradj itt Andyvel én, meg holnap érted jövök –magyarázta édesen hadonászva
- Ha nem zavarok, akkor szívesen megyek. –válaszoltam mosolyogva
- Komolyan? –derült fel az arca
- Persze. Régen láttam már a szüleidet. És a régi házunkat is jó lenne újra látni –mondtam
- Akkor itt lent találkozunk –rohant fel mellettem az emeletre
Mosolyogva ráztam meg a fejemet. Hiányzott Liam ez már egyértelmű. Már annak is örülök, hogy tisztáztuk a dolgokat és most újra barátok, vagyunk. Egyelőre.
Felsétáltam a lépcsőn vissza a szobába és visszavettem a saját ruháimat. Kényelmesebben éreztem magamat a farmeromban, mint abban a szerelésben. Kivettem a hajgumit a hajamból és egy gyors borzolás után ugyanúgy állt, mint előtte. Gondosan összehajtogattam a ruhákat és leraktam őket az ágyra. Felkaptam a táskámat és lementem a földszintre. Legnagyobb meglepetésemre ott találtam a fotóst Andy és Liam társaságában. Mind a hárman nagyon sunyi vigyorral a képükön néztek rám, ami nem tetszett.
- Mi az? –néztem végig rajtuk
- Ne akadj ki –kezdte Andy
- Jól kezded –tettem csípőre a kezemet
- Pedig mondtam neki, hogy ne így indítson –lökte meg Andyt
- Lenne kedved egy fotósorozathoz? –tért a lényegre a fotós
- Tessék? –döbbentem le
- Nagyon fotógén vagy és szívesen csinálnék veled egy könnyed fotósorozatot –mondta
- Ez mit takar pontosan? –néztem rá
- Valami aranyos fotókra gondoltam. Kellékek lennének a hullahopp karika vagy a görkorcsolya. Ilyent képzeltem el –magyarázta
- Biztos? Nem vagyok én erre alkalmas –bizonytalanodtam el
- Ki a fotós? Te vagy én? Hidd el nagyon fotógén vagy –bizonygatta
- Hát jó. Maga tudja. És hol lenne? –kérdeztem
- Nekem itt is megfelel. Persze ha téged nem zavar –fordult Andy felé
- Dehogy! Legalább akkor még egy napot itt kell lennie –vigyorgott rám
- Nehogy azzal gyere, hogy ennyire hiányoztam –öltöttem rá nyelvet
- Rágalom! Még szép, hogy hiányoztál –ölelt meg
- Elhiszem, csak engedj el –böktem meg vigyorogva
- Szemtelen! –jajdult fel Andy
- Nyafogós! –vágtam vissza
- Inkább induljunk! –vágott közbe Liam
- Rendben. –mondtam és elköszöntünk Andyéktől
Kilépve az utcára nyugtalanul pislogtam körbe.
- Mi a baj? –kérdezte Liam
- Nem fognak felismerni? –kérdeztem
- Ne aggódj. Nem lesz baj –mondta mosolyogva
Mertem remélni magamban, hogy igaza lesz. Az eső lassan szemerkélt, még szerencse hogy nem bajlódtam a hajam kiegyenesítésével. Most újra összeugrana csak. Jó volt újra Wolverhampton utcáin járkálni. Főleg így, hogy Liammel voltunk kettesben, olyan volt mintha újra kicsik lennénk. Gyereknek sok időt töltöttem nem csak Andyvel de Liammel is. A házak, a környék semmit nem változott. Olyan érzés volt, mintha hazaértem volna. Nagy bámészkodásomban észre se vettem, hogy megérkeztünk Liamék házához.
- Semmit nem változott –néztem végig a házon
- Nem. Valóban nem. Na gyere –húzott maga után
Enyhe gyomorgörccsel léptem be a házba ahol ezer éve már nem jártam. Ahogy kint már megállapítottam, semmi nem változott náluk. Ugyanaz a lámpa állt a kanapé mellett, amellyel még gyereknek játszott Andy és Liam. A játék lényege igen egyszerű volt, a lámpa ernyőjét a fejedre kellett tenni és meg találni a másikat. Mondanom se kell, hogy nem egyszer lett esés és sérülés a játék vége. Liam apukája Geoff nem egyszer próbálta őket lebeszélni erről az értelmetlen játékról mindhiába. Újra és újra nekiálltak és ugyanúgy lesérültek. Az egyetlen változás az egy kis kosár volt a fotel mellett. Kérdőn néztem Liamre aki, mielőtt válaszolhatott volna az ajtóba mutatott. Az ajtófélfának dőlve egy apró barna kutyus ült. Bizalmatlanul méregetett és láthatóan szívesen odarohant volna Liamhez.
- Azt hiszem hátrébb, állok. Tőlem fél –hátráltam vissza a kanapéig
- Ne butáskodj. Csak nem ismer –vette fel ölébe a kutyust
- Nagyon aranyos. Mi a neve? –néztem édes pofiját
- Brit. –mondta nevetve Liam ugyanis Brit össze vissza, nyaldosta a kézfejét
- Találó és kreatív –néztem őket mosolyogva
- Simogasd meg nyugodtan. Nem harap meg –bíztatott Liam
- Inkább hagynék még neki időt, hogy megszokja a jelenlétem –visszakoztam
- Ne legyél butus. –emelte közelebb a karjában ficánkoló Brit-et
- Rendben –adtam be a derekamat, és óvatosan megsimogattam a buksiját
- Na ugye, hogy nem történt semmi –rakta le Brit-et a fotelba
- Jó igazad volt –követtem őt a konyhába
Geoff a konyhában munkálkodott, míg anyukája a kertben volt. Azt hittem nem fognak felismerni, de tévedtem. Geoff azonnal felismert és megölelt, ahogy beléptem a konyhába.
- Sam! Te jó ég milyen régen nem láttalak már! –mondta és távolabb állt, hogy megnézhessen
- Nem most volt az igaz –értettem egyet
- Liam mesélte, hogy elköltöztetek Manchesterbe. De azért reméltem még visszalátogatsz ide. –mondta
- Az iskola sok időmet elvette. –mondtam bűntudatosan
- Igen persze. A lányok mondták, hogy Manchesterbe jársz főiskolára. Nagyon büszkék vagyunk rád –simogatta meg a hátamat
Azt hiszem, ha addig nem éreztem rosszul magamat, akkor most már igen. El is felejtettem már, hogy Liam szülei mennyire kedvesek voltak mikor náluk voltam. Tudták, hogy milyen a viszonyom a szüleimmel és mindig megpróbáltak felvidítani. Geoff nem egyszer sütött nekem vicces muffint ha szomorúan jöttem át, vagy ha anyáék lepasszoltak Andyékhez.
Egy ideig beszélgettünk még a régi szép időkről, és persze az iskoláról is beszéltünk. Karen is időközben bejött a kertből és csatlakozott hozzánk. Tőle is megkaptam a magam ölelés és puszi sorozatát, amely nagyon jól esett. Karen mindig egyfajta anya pótlék volt nekem. A mai napig őrizem a tőle kapott plüss medvét, amelyet a 9 születésnapomra vett nekem.
- Ha nem bánjátok, kicsit elmennénk. Sam szeretné megnézni a régi házukat – állt fel Liam
- Ó nem olyan sürgős az! –néztem fel rá
- Semmi gond. Menjetek, csak addig megcsináljuk a vacsorát –mondta Geoff
- Rendben. Akkor menjünk –követtem Liamet
Kilépve még mindig esett az eső így szorosabban húztam össze magamon a kabátomat.
- Anyáék nagyon szeretnek téged –szólalt meg pár perc után
- Amiért hálás vagyok, és erős bűntudatom van. –motyogtam
- Miért?
- Mert teljesen elfelejtettem, hogy mennyire szeretnek engem. –mondtam
- Ezért nem kell rosszul érezned magad. –mondta vigasztalóan
- De igen. Elrohantam 2 évvel ezelőtt innen, pedig ez az igazi otthonom –sóhajtottam
- Látod, ezért meg nekem lehet bűntudatom. Miattam mentél el –hajtotta le a fejét
- Részben miattad. Amúgy se tudtam volna sokat tenni, apa addigra már megkapta a másik állását Manchasterben –mondtam
Liam erre nem szólt semmit, csak lehajtott fejjel sétált mellettem. Megint szomorú volt amit nem akartam.
- Na mosolyogj –löktem meg finoman
- Ne már!
- Gyerünk Liam mosolyogj! A kedvemért! –kérleltem és megböktem az oldalát
- Látom, nem adod fel –nézett rám
- Soha! Amíg nem látok egy édes mosolyt –böktem meg újra
Erre Liam hirtelen elkapott és felemelve megpörgetett. Tudta hogy nem szeretem, de mivel újra nevetett nem bántam.
- Lökött vagy Payne –nevettem mikor lerakott
- Most meg lökött vagyok! Hogy neked semmi nem jó –nevetett ő is
- De igen. Most veled nagyon jó –jöttem zavarba
Rám nézett és láttam, hogy elmosolyodik. Nem mertem ránézni, mert tudtam, hogy elvörösödtem. Bár ezt tovább fokozta az, hogy Liam összefűzte az ujjait az enyémekkel. Lenéztem a kezünkre majd fel rá egyenesen azokba a gyönyörű barna szemeibe.
- Nem lesz ebből baj? –kérdeztem
- Lehet. De most így olyan jó –mondta
Nem ellenkeztem, helyette megszorítottam a kezét. Az út további felében halkan dúdolni kezdett valamit, de nem tudtam kivenni, hogy mit. Ahogy egyre többet gondoltam rá, egyre több emlék ugrott be vele kapcsolatosan.
- Énekelj dúdolás helyett –kértem őt
- Itt a nyílt utcán? –nézett rám
- Régen ez nem zavart. A játszótéren énekelted az I’m yours dalt és nem érdekelt, hogy hol vagyunk –mondtam
- Igazad van –mondta és elkezdte énekelni az előbb említett dalt
Imádtam a hangját minden formában. Akkor is, ha beszélt, akkor is, ha énekelt. Neki volt a legcsodálatosabb hangja és bármikor, bármeddig képes lennék elhallgatni. Mikor megérkeztünk a régi házunk elé elhallgatott. Szinte ugyanúgy nézett ki a ház, mint aznap mikor itt hagytuk. Nem tudtam, hogy ki vette meg a házat, apáék soha nem mondták. Bár az igazat megvallva nem is érdekelt akkor. Azon voltam, hogy elmeneküljek minden elől. Közelebb menve láttam, hogy minden ablak zárva van és a függönyök is el, vannak húzva.
- Olyan, mintha nem is lakna itt senki –néztem körbe
- Lehet nincsenek itthon –mondta Liam
- Csodálom, hogy nem változtattak rajta semmit. Legalább a színét megváltoztathatták volna, ez a zöld szín, amit apa választott szörnyű még mindig.
- Megoldható –jött mellém
- Hogyan? Szólsz a tulajdonosnak, hogy fesse át a kedvemért? Szinte hallom, ahogy kiröhög –nevettem fel
- Nem röhögtelek ki. –nézett rám
- Tessék? –néztem rá megütközve
- Nem nevettelek ki –ölelt magához
- De...ez mit jelentsen?
- Azt, hogy ez a ház az enyém –tűrt egy tincset a fülem mögé
- Hogy? –léptem hátrébb
- Én vettem meg a házatokat. –fordult a ház felé
- De miért? –kérdeztem
- Igazából még én se tudom. Szerettem volna valamit, ami rád emlékeztet. Aztán meg arra gondoltam, hátha később mégis visszavágysz ide –magyarázta
Döbbenten néztem rá, és nem tudtam, mit mondjak. Liam vette meg a házunkat. És részben azért mert...mert gondolt rám. Levette a tekintetét a házról és felém fordult.
- Ha akarod a tiéd –mondta és felém, nyújtotta a ház kulcsait
- Te-tessék? –hebegtem
- Ha szeretnéd a tiéd mostantól a ház. –lépett közelebb
- Ezt nem fogadhatom el. –néztem fel rá
- De igen. Mert neked adom –mosolygott rám
- Nem. Akkor legyen a kettőnké –mondtam
- Kettőnké? –nézett rám nagy szemekkel
- Csak egy ötlet volt, és ha nem akarod, akkor legyen csak ... –kezdtem hadarva, de ő közbevágott
- Akarom. –simított végig a hátamon
- Így kicsit a tiéd is meg az enyém is. –babráltam a kabátját
- Tökéletes –ölelt meg
- Köszönöm –bújtam a nyakához
- Mit? –kérdezte halkan
- Mindent. Hogy te vetted meg a házat és nem valami idegen. Hogy ilyen jó vagy hozzám. Egyáltalán hogy vagy nekem –mondtam
- Te vagy az, aki megbocsátott mindent. Az elmúlt két év szenvedése az én számlámra írható fel és te mégis megbocsátottál. –húzódott le annyira, hogy a szemembe nézhessen
- Rájöttem arra, hogy túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy szenvedni lássalak. Ráadásul jogtalan voltam veled szemben. –húztam el a számat
- Most meg fogom becsülni ezt a lehetőséget. –cirógatta meg az arcomat
Annyi minden történt és most mégis itt állunk az esőben egymást ölelve.
- Ugye tudod, hogy nem igaz, amit az első este mondtam? Nem utállak –piszkáltam ismét zavartan a kabátját
- Igen? –kérdezte bár sejtettem, hogy élvezi a helyzetet
- Élvezed igaz? –sóhajtottam egyet
- Rettentően –mondta és hallottam a hangjában, hogy mosolyog
- Szörnyű alak vagy –ráztam meg a fejemet
- Mégis szeretsz –emelte fel a fejemet
- Most még nem tudom ezt mondani, de mindennél fontosabb vagy számomra. Adj időt még ehhez –sütöttem le a szememet
- Amennyit csak kérsz. –döntötte a homlokát az enyémhez
Lágyan megremegtem és nem a hűvös esős szél miatt. Ő váltotta ki belőlem ezt az érzést és ez neki is feltűnt. Lehúzta a kabátja cipzárját és közelebb húzott magához, míg a kabátjával körbe „átölelt”.
- Meg fogsz fázni –simultam hozzá
- Kizárt. Van, aki melegítsen –puszilta meg az orromat
- Hogy lehetsz ennyire édes? –vágtam fájdalmas képet
- Jótól kérdezed –nevetett fel
- Kinevetsz –állapítottam meg
- Mert aranyos vagy. Egyébként meg leplezni kell valahogy azt, hogy férfi létemre zavarban vagyok –mondta
- Azt hittem csak én vagyok zavarban –néztem rá
- Akkor tévedtél. Ráadásul nem tudom, mit tehetek vagy mit nem. –motyogta
- Liam tudod, hogy bármit megtehetsz –mondtam halkan
- Ne csábíts. –csukta be a szemét
- Vedd el, amit szeretnél –suttogtam a fülébe
- Ez már kínzás –sóhajtott
- Hát, ha nem akkor nem –visszakoztam
- Már késő –mondta és lehajolva ajkait az enyémekre, tapasztotta
Belemosolyogtam a csókunkba és átkaroltam a nyakát. 2 év eltelte után most még édesebb volt a csókja. Nyelve az enyémet kényeztette én, pedig majd elolvadtam a karjaiban. Utánam a vízözön alapon nem érdekelt mi lesz ezután vagy mi lesz, ha visszamegyünk Manchasterbe. Csak ő érdekelt és az, amit iránta érzek.
- Nem akarsz bemenni? Körbenézhetsz bent, és ott melegebb van –mondta zihálva miután elváltunk
- De. Menjünk –bólintottam
