16. rész

Sziasztok!

Azt hiszem tartozom némi magyarázattal, hiszen ezer éve nem volt már itt rész. Mondhatnék sok mindent, hiszen tényleg sok minden történt velem. Az elmúlt fél év nagyon húzós volt, szakmai gyakorlaton voltam, 8 órát dolgoztam, mellette heti kétszer jártam angolra és szakdolgozatot írtam. Gyakorlatilag semmire nem volt időm. Szerencsére annak az időszaknak vége, sikeresen lediplomáztam kiválóra, így most már tudok újra teljesen a blogra/blogokra koncentrálni. Nagyon sajnálom, hogy így elhanyagoltam a blogot és titeket, de remélem azért meg tudtok bocsájtani :// Köszönöm a türelmeteket és a kitartásotokat! Szeretlek titeket <3 nbsp="" p="">

16. rész

Belépve a házba minden emlék újra előjött, hogy milyen is volt itt élni. Ami meglepő volt, hogy a ház tele volt bútorokkal. Meglepetten néztem Liamre aki csak mosolyogva állt mellettem.

-         Mielőtt kérdeznéd igen. Vettem bútorokat, hogy ne legyen üres. –nézett körbe

-         Szoktál ide járni? –kérdeztem

-         Néha. Nem sokszor tudtam eddig eljönni ide. –mondta

-         Kicsit olyan érzés, mintha hazajönnék –néztem én is körbe

-         Nekem mindig a gyerekkorunk jut eszembe. Az Andyvel és a tesóddal együtt töltött idők. –mosolygott

-         Andy semmit nem változott, csak beigazolódott az, amit mindig mondtam neki –ültem le a fotel szélére

-         Mi is? –ült le Liam a kanapéra

-         Hogy egyszer még sokra viszi. Azt nem tudtam miben, de hittem benne. És most nézd meg. Ismert táncos és nemsokára saját terméket fog a piacra dobni. Tehetséges, de soha nem hitte el nekem. –magyaráztam

-         Vicces, mert mikor először elutasítottak az X-Factorban pont ő volt az, aki ugyanezt mondta nekem. Hogy ne adjam fel, mert tehetséges vagyok és egyszer még sokra, viszem. A saját tanácsát nem fogadta meg –rázta meg a fejét

-         Mert lökött csacsi –mondtam

-         Ebben hasonlítotok akkor. –nézett rám

-         Miért? –kérdeztem meglepődve

-         Még emlékszem arra a kislányra, aki folyton a miatt pityergett, mert azt hitte ő soha nem éri el az álmait. –mondta

-         Azok az álmok még mindig váratnak magára –csúsztam le a fotelba

-         Azért annyira nem. Főiskolás lettél, amire ha jól sejtem régóta vágytál. Hidd el többet is, elértél, mint ahogy azt te gondolod!

-         Akkor ezt csak én nem látom –húztam a számat

-         Pontosan ezért hasonlítotok Andyvel. Csak ő már látja azt, amit te nem. –állt fel

-         Legalább egyikünknek megy –néztem fel rá

-         Neked is menni fog –húzott fel a fotelból

-         Hova? –kérdeztem

-         Az emelet nem is érdekel? –indult meg a lépcső felé

-         De igen –siettem utána

Felérve láttam, hogy a régi szobám is be van rendezve, ugyanúgy ahogy a ház többi része. Igaz nem ugyanaz a látvány fogadott, mégis minden olyan meleg és barátságos volt. Olyan Liames. Jó ideig elidőztünk még a házban, megkerestem a kedvenc helyemet a nappaliban lévő egyik ablaknál. Meglepetésemre ugyanúgy ki volt alakítva, mint régen. Puha párnázat volt a párkányon és nagy párnák voltak körbe rakva. Leülve oda ugyanúgy éreztem magam, mint kislány koromban. Mikor itt gubbasztottam a sötét lakásban és azt vártam, hogy a bátyám vagy anyáék hazaérjenek. De többnyire egyikük sem jött. Legtöbbször mindig Andy bukkant fel, vagy Karen és Geoff jött...illetve.

-         Egy pillanat –emeltem fel a fejemet

-         Mi az? –nézett rám Liam aki eddig velem szemben ült

-         Te is itt voltál! –néztem rá

-         Hogy? –kérdezte értetlenül

-         Kiskoromban, mikor anyáék itthon hagytak. Mindig a szüleid jöttek és te is! Csak nem emlékeztem rád eddig! –mondtam

-         Nos igen. Mindig jöttem anyuékkal, mikor mondták, hogy érted jönnek –motyogta

-         De miért? Te szinte mindig a bátyámmal és Andy-vel lógtál. Nem hittem, hogy engem észrevettél –mondtam

-         Pedig nagyon is észrevettelek. –hajtotta le a fejét

-         Hogyan? –ütköztem meg

-         Már egészen kisebb korunkban felfigyeltem rád. Azok a nagy gyönyörű szemeid és az édes mosolyod rabul ejtett. Mindig megszakadt a szívem érted, mikor hazafele a suliból láttam, hogy itt gubbasztasz az ablakban. Akkor mondtam apának, hogy vigyünk át téged magunkhoz. –mondta

-         Mi? A te ötleted volt? –kerekedtek el a szemeim

-         Igen, csak ezt nem mondtam soha. –piszkálta a nadrágját

-         De...de miért? Mikor újra találkoztunk akkor is úgy emlékeztél rám, mint a tesóm idegesítő kishúgára. –emlékeztem vissza

-         Kisebb voltál, mint én, két évvel fiatalabb. Nem tudtam, hogy a szüleid vagy a bátyád mit szólt volna ahhoz, hogy beléd szerettem –túrt a hajába

-         Belé....belém szerettél? –dadogtam

-         Igen. Aztán mikor eltűntél azt hittem, hogy közöm volt hozzá. Hogy miattam mentél el –magyarázta

-         Mi? Miért hitted ezt? Anyáék mindig mondták, hogy bentlakásos suliba akarnak adni –húztam el a számat

-         Te tényleg nem emlékszel semmire? Ennyire kizártál az emlékeidből? –emelte fel a fejét

Kétségbeesetten néztem rá és igyekeztem visszaemlékezni a gyerekkoromra. Arra már emlékeztem, hogy sokat voltam Andy-vel, Liam szüleinél is sokat voltam. Emlékeztem arra az estére is, mikor Karen odaadta azt a plüss mackót, amit a mai napig az ágyamon őrzök. Aztán eszembe jutott egy este, egy csúnya viharos éjszaka, amikor nagyon féltem és amikor....

-         Arról az estéről beszélsz, mikor átmentem hozzád? –néztem meredten ki az ablakon

-         Igen. Arról –hunyta le a szemét

-         Mi történt akkor? Emlékszem rá, hogy féltem. Nem tudtam aludni, így fogtam a takarómat és  átmentem hozzád. –mondtam

-         Amikor felébredtem ott álltál az ágyam mellett, a takaródat szorongatva. Azt hittem először, hogy álmodom. De mikor mondtad, hogy nagyon félsz és kérdezted, hogy alhatsz-e velem rájöttem, az a valóság. –mondta

Igyekeztem minden részletet előhívni arról az estéről, de nem tudtam rájönni, mire gondol. Emlékszem, hogy megengedte, hogy mellette aludjak. Bekucorodtam mellé ő pedig magához ölelt szorosan. Emlékeztem, hogy adni akartam neki egy puszit, mert olyan jól esett, hogy törődik velem, hogy nem lök el magától és vigyáz rám. De a pusziból más lett....

-         Liam te komolyan azt hitted, hogy azért mentem el, mert véletlenül a pusziból aznap este csók lett? –kérdeztem

-         Öhm igen, azt hiszem –motyogta

-         De buta vagy! –mosolyodtam el

-         Miért? –emelte fel a fejét

-         Mert nem haragudtam rád, amiért úgy alakult. Sőt miattad nem akartam elmenni a bentlakásos suliba. De anyuék nem hallgattak meg. Nem érdekelték, hogy mit akarok vagy mit nem. Elvittek és nekem esélyem sem volt arra, hogy elmondjam neked, mit érzek. –vallottam be

Liam szája majdhogynem tátva maradt meglepetésében.

-         Ezt nem hiszem el –hajtotta fejét a térdére

-         Annyi év telt el az óta, nem is csoda, hogy nem ismertelek fel. Annyira más lettél. Akkoriban még nem volt göndör a hajad, emlékszem mindig vasaltad. –simítottam végig göndör fürtjein

-         Te pedig mindig göndörítetted, mert utáltad, hogy egyenes a hajad –mosolyodott el

-         Rossz szokás volt. Hamar leszoktam róla. Főleg, hogy a bentlakásos suliban nem nézték jó szemmel – mondtam

Liam közelebb húzódott és az ölébe vont. Hátam a mellkasának döntöttem, a fejem pedig a vállán pihent. Annyira jó volt így kettesben lenni, és hallgatni az eső kopogását illetve Liam szuszogását. Olyan megnyugtató volt. Liam ujjaival az enyémet simogatta, játszott velük és néha a szájához emelve, puszikat adott rá. Elmosolyodtam gyengéd és édes tettein. Éreztem, hogy egy puszit ad a fejemre, majd még szorosabban ölel magához.

-         Mennyit álmodoztam arról, hogy így ülünk és senki nem zavar meg minket. –mondta halkan

-         Még időbe fog telni, hogy bujkálás nélkül lehessünk ilyen meghitten kettesben –mondtam

-         Lehet, de ide mindig elbújhatunk...ha akarsz –simított végig a karomon

-         Akarok –hunytam le a szememet

Éreztem, hogy Liam nagyot sóhajt majd megremeg. Még mindig nem volt tisztességes, amit csináltunk, de nem tudtam ellenállni neki. Vagy talán nem is akartam. Mindenki azzal jön, hogy ne taszítsam el Liamet, hogy adjak neki egy esélyt, adjak egy esélyt ennek az egésznek. És valójában az az igazság, hogy még mindig szeretem. Töprengésemből kizökkentett, ahogy Liam a nyakamba puszilt.

-         Vissza kéne mennünk lassan –mondta

-         Rendben, anyudék már biztos várnak minket –álltam fel

Bezártuk magunk mögött az ajtót és elindultunk vissza Liamék házához. Liam ismét összefűzte az ujjainkat, azonban pár perc után elhúztam a kezemet, mert a telefonomat kezdtem keresni a táskámban. Azt kell, hogy mondjam ez volt a nagy szerencsénk. Ugyanis felbukkant pár rajongó és rögtön odajöttek. Rögtön kérdezni kezdték, hogy én ki vagyok, és miért vagyunk itt. Így, hogy nem látták azt, hogy kézen fogva sétálunk könnyű volt kimagyarázni a dolgot. Láttam Liamen, hogy legszívesebben elmondaná az igazat, de miután finoman meglöktem nem tette. Ennek még nem volt itt az ideje. Nem, amíg nem beszélt Daniellel. Türelmesen vártam, amíg kiosztotta az autogramokat és megcsinálták a közös fotókat. Az egyik lány váratlanul felém fordult csillogó szemekkel. Ötletem nem volt, hogy mit akarhat tőlem így kíváncsian tettem el a telefonomat.

-         Te tényleg Andy Samuels rokona vagy? –kérdezte

-         Öhm igen. Miért? –kérdeztem

-         Mert nagyon jó fej és úgy imádom! –mondta izgatottan

-         Húha ha ismernéd, lehet, nem imádnád ennyire –nevettem

-         Ne szeresd ennyire az unokatesód –nevetett Liam is

-         Csak vicceltem. Ha szeretnéd, esetleg bemutathatom neked –mondtam halkabban, hogy csak ő hallja

-         Tényleg? –döbbent le

-         Persze. Ha holnap esetleg itt leszel körülbelül délután 3 óra körül, akkor bemutatlak neki. De el ne mond senkinek! Vagy téged se viszlek hozzá –mondtam

-         Senkinek! –vágta rá izgatottan, majd a barátnői után rohant

-         Andy szerinted nem fog kiakadni? –jött mellém Liam

-         Nem hiszem. Olyan aranyos volt a lány és láttam rajta, hogy tényleg oda van érte –néztem fel rá

-         Rendben, majd kidumáljuk nála –mondta majd intett a fejével, hogy menjünk

Szerencsére Liam nem kérdezte, hogy miért nem engedtem, hogy elmondja az igazat. Így vidáman beszélgetve mentünk vissza a házukig. Nem fogtuk meg egymás kezét féltem, hogy még több fan bukkan fel.

Belépve a házba finom illatok csapták meg az orrunkat és korgó hassal indultunk meg a konyha felé. Már minden készen volt és Karen épp megteríteni készült az étkezőben. Gyorsan megmostam a kezemet és mentem segíteni neki. Így sokkal gyorsabban készek lettünk és jól elbeszélgettem Karen-el. Még mindig úgy kezelt, mintha a lánya lennék és ezért rettentő hálás voltam neki. Mikor Liam behozta a levest és a második fogást, Karen kényes témát kezdett feszegetni.

-         Mond csak kisfiam, és mi van Daniellel? –kérdezte

Erre én elejtettem az evőeszközöket, amik a kezemben voltak. Szétszóródtak az asztal alatt így mászhattam le értük.

-         Nincs semmi anya –hallottam Liam válaszát

-         Régen voltatok már erre. Minden rendben köztetek? –kérdezte tovább

-         Hát...nem tudom –motyogta

Ismét sikerült alkotnom, ugyanis ezt hallva megemeltem hirtelen a fejemet és bevágtam az asztalba. Nagyot koppant a fejem, amibe beleszédültem. A fejemet fogva másztam ki az asztal alól és szédelegve elnézést kérve, elcsoszogtam a fürdőbe. A tükörképemet vizslatva örömmel láttam, hogy nincs semmi látható nyoma a bénázásomnak. Sajgott még a fejem és továbbra is kettőt láttam a mosdóból, de már nem szédültem. A következő pillanatban nyílt és csukódott a fürdő ajtaja. Nem néztem fel, csak leültem a kád szélére. Kezdett zavaró lenni, hogy továbbra is kettőt látok mindenből.

-         Jól vagy? –tűnt fel előttem Karen arca

-         Persze, csak nem esett jól –dörzsöltem a fejemet

-         Hadd nézzem meg –állt fel és megvizsgálta a fejemet

-         Kicsit megsérült a bőr és lesz egy nagy piros puklid, de nincs komolyabb baj –mondta

-         Szerencsére –ráztam meg magamat és már kezdett visszatérni a normális látásom

-         Liam elmondott mindent –mondta hirtelen

Megálltam a mozdulatban és mereven néztem magam elé. Nem tudtam, hogy mit várjak.

-         Nem hibáztatlak, ha attól félnél –ült le mellém

-         Nem? –néztem rá

-         Nem. Az ember nem tudja irányítani, hogy kibe szeret bele és kibe nem. Liam és Danielle jól kijöttek, szépek voltak együtt, de mindig tudtam, hogy Liam a szíve mélyén téged szeret. –mondta

-         Honnan? –kérdeztem

-         Mikor még kisebb volt feltűnt, hogy mennyit beszél rólad. Ahogy kitalálta, hogy hozzunk át téged hozzánk és amilyen gyengédséggel gondoskodott rólad. Tudtam, hogy csak az fogja vissza, hogy kisebb vagy nála. Nem akart téged bajba keverni. –mondta

-         Te tudtad? –lepődtem meg

-         Persze. Hiszen ismerem jól a fiamat. Na gyere menjünk enni –mondta és azzal magamra hagyott a fürdőben