1. rész

- Jane megtennéd, hogy nyugton maradsz? –nyögött fel fájdalmasan Rebecca

- Bocsi csak izgatott vagyok! –tette keresztbe a lábait Jane

- Az utazás miatt? –néztem rá

- Amiatt is! Még soha nem jártam Amerikában! Felfogtátok? Los Angelesbe megyünk! –kiáltott fel

Erre az előadó tanárunk elhallgatott és minden szempár ránk szegeződött. Zavartan elmosolyodtam és valami olyat motyogtam, hogy bocsánat. A tanárunk megrázta a fejét és folytatta a véget nem érő monológját a mikro ökonómia rejtelmeiről. –

- Már harmadszor csinálod ezt, egy órán belül! Szusza! –nyugtatta Hannah

- Jó jó bocsi! Visszafogom magam –adta meg magát és dudorászni kezdett

Mosolyogva fordultam ismét a füzetem fölé amiben az utazáshoz szükséges dolgokat írtam össze. 1 hónapig leszünk el a nagy Amerikában, szóval sok mindenre oda kell figyelnünk. A nyári szünet ennél nem is kezdődhetne jobban, hiszen mindenki rajtunk kívül vagy nyári munkát keres, vagy hazautazik vagy semmittevéssel fogja tölteni az ideje nagy részét. Minket a szüleink ajándékoztak meg ezzel a nagyszerű meglepetéssel, még két hónappal ezelőtt, mikor Hannah és az én szülinapom volt. Szerencsére gondoltak arra is, hogy egymás nélkül sehova nem megyünk, így plusz két fővel is számoltak, Rebecca és Jane személyében. Így hát másnap – a szünet első napján – utazunk Los Angelesbe, ahol Rebecca nagynénjénél leszünk elszállásolva. A holmink nagy részét már előre küldtük egy héttel ezelőtt, mivel nem akartunk sok bőrönddel szenvedni. Ha jól számoltam az utazás napján, fejenként két bőrönd lesz velünk amikkel még elboldogulunk valahogy. Gondolataimba mélyedve épp azon agyaltam, hogy mit kell még csinálnunk, amikor Hannah arcát láttam meg magam előtt.

- Gyere már! Vége az előadásnak! –mosolygott

- Igen? Észre se vettem –pakoltam össze a holmimat

- Azt vettük észre! Még sok a tenni való! –pattogott Jane

- Ugye nem ittál energiaitalt? –sandított rá Rebecca

- Én? Ugyan dehogy! –tagadta

- Azért van ez a széked alatt! –emelt fel Hannah egy üres energiaitalos dobozt

- Nem tudom hogy került oda! –vágott ártatlan fejet

- Nem mi? –löktem meg játékosan

- Na menjünk inkább! –terelt kifele minket

- Remélem tudod, hogy ma már több cukrot se kapsz! –nézett Rebecca

- Gonosz! –öltött rá nyelvet és előre rohant

Mivel célszerű volt egy helyről indulni így megbeszéltük, hogy délután Hannah szülei házába visszük át a holminkat. Hazafele Jane és Hannah One Directiont kezdett el énekelni, ami nekem már a könyökömön jött ki.

- Komolyan muszáj ezt minden nap? –hajoltam előre

Válasz helyett két oldalról hangosan a fülembe ordították a What Makes You Beautiful refrénjét.

- Ezt egy igennek veszem – dörzsöltem meg a fülemet

- Szerintem veheted annak –röhögött Rebecca

- Legközelebb a te fejedet dugom előre aztán meglátjuk vigyorogsz-e majd! –böktem meg

- Kizárt! Nekem van annyi eszem, hogy ilyenkor ne álljak közéjük meg az imádatuk tárgya közé! –nevetett

Laposan pislogtam rá, mire abbahagyta a nevetést, erre meg én kezdtem el nevetni a megszeppent arcát látva.

- Lökött vagy de szerethető! –öleltem meg

- Te beszélsz! –ölelt vissza

- Megjöttünk! Kiszállás! –fordult hátra Hannah

- Köszi a fuvart! Akkor délután találkozunk! –köszöntem el tőlük majd kikászálódtam a kocsiból

Kellemes júniusi nap volt és úgy éreztem, hogy semmi nem ronthatja el a jó kedvemet. A szüleim megígérték, hogy aznapra szabadságot vesznek ki, így tudnak segíteni a pakolásban. Azonban hazaérve üresen találtam a házat. Az asztalon várt egy papír, miszerint sajnálják de nem kaptak szabadságot és hogy este majd jönnek. Remek! Ez az utolsó napom itthon, mielőtt elmegyek Amerikába és egyedül vagyok. Nem tudtam eldönteni, hogy mérges vagy csalódott vagyok-e inkább. Ledobtam a táskámat a nappaliba majd a konyhába mentem, hogy pizzát csináljak. Legtöbbször mirelit kaja volt otthon, ha anyunak nem volt ideje főzni, így már teljesen megszoktam. Épp a hűtőt nyitottam ki, mikor egy újabb cetlire lettem figyelmes. Apa írta, miszerint az unokatesóm Andy átjön a délután folyamán, hátha kell valamiben segíteni. Na ez aztán a segítség köszönöm! Olyan emberkével mászkáljak odakint, akit lépten nyomon megállítanak mert ismerik. Mérgesen becsaptam a mélyhűtő ajtaját és reszelni kezdtem egy kis sajtot. Reméltem hogy Andy elfelejti apa kérését és nem jön át. Nem kell félreérteni szeretem az unokatesómat, de amióta Londonba költözött kicsit eltávolodtunk egymástól. Piszok jó táncos és kiskoromban sokszor ő tanított meg egy két dologra. Azonban sajnos nem sokat találkoztunk mert én legtöbbször távoli iskolákba jártam és kollégista voltam. A főiskola is kész csoda, hogy nincs valahol az isten háta mögött! Beraktam a pizzát a sütőbe, majd bekapcsoltam a tv-t, ami nem bizonyult jó ötletnek. Valamelyik zenecsatornán volt és üvölteni kezdett a zene. Kapkodva nyúltam a távirányító után, amit épp az előbb dobtam el a kanapéra. Mire sikerült lehalkítanom a tv-t szereztem egy enyhe halláskárosodást szerintem.

Fél óra múlva gőzölgő pizzával az ölemben indultam el az emeltre, hogy betelepedjek a laptopom elé. Meglepetésemre Rebeccat fent találtam msn-en. Miután ráírtam kiderült, hogy neki már összepakoltak a szülei mire hazaért, így nem volt semmi tennivalója. Elmeséltem neki, hogy nálam mi a helyzet és hogy a bánatomat épp pizzába fojtom bele. Mikor már épp belemerültünk a beszélgetésbe, csörögni kezdett a telefonom. Ránéztem a kijelzőre és elhúztam a számat. Andy volt az.

- Szia te elveszett! –vettem fel

- Neked is szia! Mi újság kicsi lány? –kérdezte

- Ugye tudod, hogy már nem vagyok 14 éves? –haraptam bele a pizzámba

- Igen tisztában vagyok vele, hogy időközben felnőtt nő lettél, de azért nekem megmaradsz kicsi lánynak –nevetett

- Te meg akkor bogyónak! –vágtam vissza

- Hé az már régen volt, azóta már nádszál vékony lettem! –húzta fel az orrát

- Tudom, de azért nekem megmaradsz bogyónak –nevettem el magam

- Kössz. Na szóval mikor engedsz be? –kérdezte

- Mi?

- Mondom mikor engedsz be? Itt vagyok a bejárati ajtótok előtt! –mondta

- De lökött vagy! Miért nem kopogtál? –rohantam ki a szobából

- Így hatásosabb –mondta

Megráztam a fejemet és a kanapéra dobtam a telefonomat. Kinyitva az ajtót azonban nem csak Andyvel találtam szemben magamat. Volt vele még két fiú. Egyiket sem ismertem, de valahonnan valamiért ismerősek voltak.

- Se puszi se pá? –kapott fel Andy

- Tegyél le légy szíves, tudod hogy ezt utálom –borzoltam meg a haját

- Még mindig kis ördög vagy! –dobott a fotelba

- Ezt még kicsinek díjaztam is. –álltam fel

- Sam ők itt a barátaim, Louis Tomlinson és Niall Horan –mutatott be a háta mögött álló két fiúnak

- Örülök, hogy megismerhettelek titeket. A nevem Sam Samuels –mondtam mire két-két pusziban részesítettek

- Jó a neved, rímel a vezetékneveddel – kuncogott Louis

- Köszi, ezt a poént rég sütötték már el! –mondtam

- Nézd el neki, ő a mi saját bohócunk –lökte oldalba Niall

- Vigyázz szöszikém, ma nálam alszotok! –fenyegette meg az ujjával Louis

- Még jó hogy nagy házatok van. –ült le a kanapéra Niall

- Attól még este megtalálhatlak! –követte

- Mindig ilyenek? –kérdeztem suttogva Andytől

- Az esetek többségében igen. –bólintott

- Jesszus –sóhajtottam fel

- Hallottuk! –fordult hátra egyszerre a két fiú

- Örülök, hogy nincs baj a hallásotokkal! Kértek valamit inni? –néztem rájuk

- Egy kis hideg üdítőt elfogadnánk –bólintott nagy komolyan Louis

- Mindjárt hozom –mentem ki a konyhába

- Kössz apa igazán! Nem elég hogy Andyt a nyakamra hoztad, még vele együtt két lökött haverját is! –morogtam magamban, miközben narancslevet öntöttem a fiúknak

- Parancsoljatok –mentem vissza hozzájuk

- Narancslé nyami! –vette át Louis

- Szóval hogy állsz a pakolással? –kérdezte Andy

- Már minden be van csomagolva, épp .. –kezdtem de akkor felpattantam és az emeletre rohantam

A fiúk érkezésével teljesen megfeledkeztem Rebeccaról! Szegény már azt hitte, hogy elraboltak az idegenek, ugyanis rengeteg üzenetet írt már. Jesszus! Így megfeledkezni róla. Gyorsan megnyugtattam, hogy minden rendben van velem csak megjött az unokatesóm. Erre már megnyugodott, de amikor mondtam hogy kik jöttek vele, hangosan felsikított. Vagyis a sok „áááá”-ból erre következtettem.

Sammy üzenete:

- Mi az?

ReBecca üzenete:

- Ugye tudod, hogy a One Direction két tagja figyel a nappalitokban!

Sammy üzenete:

- Akiket Hannah és Jane annyira imád?

ReBecca üzenete:

- Igen ők! Az unokatesód honnan ismeri őket?

Sammy üzenete:

- Tudnom kéne? Beállított velük aztán kész.

ReBecca üzenete:

- A lányoknak el ne mond, mert tuti kitérnek a hitükből, hogy nem hívtad át őket is

Sammy üzenete:

- Eszemben sincs! Az kéne még hogy itt bájologni kezdjünk! Átvisszük a holmimat Hannahoz és mehetnek isten hírével!

ReBecca üzenete:

- Úgy intézd, hogy ne lássák meg a fiúkat, vagy véged van!

Sammy üzenete:

- Bíztass még légy szíves!

ReBecca üzenete:

- Na menj, mert most őket hagytad magukra! Hannah házában találkozunk! Ne aggódj ha vészes a helyzet, írj egy sms-t és elterelem a lányok figyelmét! Csak ügyesen! Szia!! xx

Sammy üzenete:

- Ezer hála! Egyébként meg, könnyű azt mondani! Na sziaa xx

Lecsuktam a laptop tetejét és visszamentem a nappaliba. Lent a fiúk épp valami nagyon értelmes mesét néztek, amiben egy szivacs volt és egy csillag?

- Ti mit néztek? –ültem le a fotelba

- Spongyabob! –kiáltottak fel egyszerre

- Legalább értelmi szintet illetően nincs eltérés köztetek –motyogtam

- A hallásom drága! Még mindig jó! –kacsintott rám Niall

- Aminek még mindig örülök –néztem rá

- Anyudék megint nem tudtak elszabadulni? –tapintott kényes témára Andy

- Ismered őket nem? –babráltam a fotel szélével

A két fiú értetlenül jártatta közöttünk a tekintetét, én pedig nem voltam hajlandó bármilyen magyarázatot is adni. Így Andyre hárult ez a feladat.

- A szülei sajnos sokat dolgoznak, így gyakran volt / van egyedül. Amikor kisebb volt és én még itthon laktam, nem egyszer vigyáztam rá, vagy vittem magammal, hogy ne itthon gubbasszon. –magyarázta

- Az a legrosszabb, mikor egy gyereknek a szülei hiányát kell megszenvednie. –mondta együtt érzően Louis

- Már megszoktam az egészet. A bátyámat meg amúgy is jobban szeretik –piszkáltam egyre erősebben a fotel karfáját

- Ez biztos nem így van –mondta halkan Niall

- Mert biztosan csak én magyarázom be magamnak mi? –mentem ki a konyhába

- Sajnos van benne némi igazság. –bólintott Andy

Nem akartam tovább ezt a témát feszegetni így lehoztam az emeletről a cuccaimat.

- Várj segítünk! –jött fel Louis

- Köszönöm –mondtam a fiúknak

Miután sikerült minden holmimat levinni az alsó szintre, még utoljára körbenéztem a szobámba majd lementem a fiúk után.

- Melyik kocsival menjünk? –kérdezte Andy

- Szerintem a tiéddel. A másikba nem férnek ezek bele –mondtam mikor végeztem az ajtó bezárásával

- Igenis hölgyem! –mondta Niall és Louissal bepakolták a csomagokat

- Készek vagytok! –nevettem el magam

- Aha!! Megvan az a kis mosoly! –kapta fel a fejét Louis

Hirtelen elhatározásból megöleltem Louist aki nem bírta ki, hogy ne bökjön meg.

- Az ember kedves akar lenni és ezt kapja! –sóhajtottam fel

- Ah gyere ide! –mondta és magához ölelve borzolni kezdte a fejemet

- Nem erre gondoltam!!! –visítottam miközben menekülni próbáltam

- Répás srác engedd el! –mondta Andy

- Répás? –néztem rá a hajamat igazgatva

- Oda van a répáért, bárhol, bármikor, bármennyit képes megenni –nevetett Niall

- Most is jól jönne egy falat répa –szállt be a kocsijába

- És én még azt hittem, hogy te nem vagy normális –ültem be Andy mellé

- Na ugye! –indította be a kocsit

Alig fordultunk ki az utcánkból, mikor Louis lehúzódott az út szélére és Andy telefonja csörögni kezdett.

- Mi a baj? –vette fel a telefont

- Semmi, csak talán neked kéne elől menni mert mi nem tudjuk hova kell menni –röhögött

- Isteneem! –csaptam a homlokomra röhögve

- Mondasz valamit –röhögött Andy is

- Észlények! –mondtam

- Nem kötözködsz! –nézett rám Andy és megelőzve Louisékat tovább indultunk

Hannahék háza előtt már több autó állt, valószínűleg én érkeztem utolsónak. Nagyot sóhajtva szálltam ki a kocsiból és kicsit elkenődtem arra a gondolatra, hogy valószínűleg a szüleimet csak holnap reggel fogom látni a reptéren.

- Minden rendben? –lépett mellém Andy

- Persze, csak azért hiányzik, hogy elköszönjek anyuéktól –vettem ki a táskámat

- Ne aggódj reggel ott lesznek a reptéren –bíztatott

- Igen, mindig ott vannak. De rajtam kívül a többi lány, mind a szüleivel tölti az utolsó délutánt. –csuktam be az ajtót

- Szeretnéd, hogy maradjak? –ölelt meg

- Nem kell, megleszek. Meg amúgy sem akarlak feltartani. –erőltettem magamra egy halvány mosolyt

- Rendben, de azért holnap reggel ott leszek én is – kacsintott rám

- Mertem remélni!

- Meg is vagyunk. –jött oda Louis

- Kipakoltatok mindent? Oh nagyon drágák vagytok! –öleltem meg mindkét fiút

- Ezért már megérte! –mondta Niall

- Köszönök mindent, de talán nem lenne jó ha észrevennének titeket –mondtam

- Miért? –értetlenkedtek

- Van két erősen megszállott 1D rajongó barátnőm. Először kitekernék a nyakam, hogy nem szóltam nekik rólatok, utána meg nem tudnátok magatokról levakarni őket. –magyaráztam

- Akkor valóban nem lenne okos ötlet. Még a végén a mi lelkünkön száradna a te halálod –vigyorgott Louis

- Kedvességed határtalan! –néztem rá

- Amire bármikor számíthatsz! –húzta ki magát

- De jó nekem –vettem fel a táskámat a hátamra

Megköszöntem a fiúknak a segítséget, majd miután elbúcsúztam tőlük a táskáimat magam mögött vonszolva a ház felé indultam. Ahogy előre sejtettem mindenkit ott találtam, a lányokat és a szüleiket egyaránt. Kicsit nyomott volt a hangulatom így inkább lepakoltam a cuccaimat a nappali sarkába, a többiek bőröndjei mellé és kimentem a kertbe.

- Minden rendben? –ült le mellém Hannah

- Persze csak megint egyedül vagyok –piszkáltam a füvet

- Anyudék nem jönnek? –kérdezte

- Nem, valószínűleg megint csak holnap reggel látom őket –néztem fel rá

- Fel a fejjel. Holnap legalább ott lesznek –ölelt meg

- Jah legalább akkor képesek időt szakítani rám! Áhh ha tehetném sokkal tovább maradnék Amerikában, mint egy hónap! – téptem ki egy marék füvet

- Ne butáskodj! Ez az otthonod és annak ellenére, hogy haragszol rájuk, szereted is őket! –lökött meg

- Igen tudom, csak kérdéses, hogy ők szeretnek-e –álltam fel és mentem a kert hátsó végében lévő hintához.

Hannah jobbnak látta ha most inkább magamra hagy így bement a házba. előkotortam a zsebemből az mp5 lejátszómat, beültem a hintába és az ilyenkor szokásosan hallgatott zenémet kapcsoltam be, ami nem más volt, mint a The Calling – Our Lives c. dal. Lehet gyerekes butaságnak hangzik, de ilyenkor mindig olyan önfeledtnek éreztem magam. Ez volt az én fura „vidítsuk fel saját magunkat” módszerem a rossz pillanatokra, amit persze a lányokon kívül jobb, hogy más nem látott. Elég érdekes látványt nyújthattam, így 22 éves fejjel. 1 óra múlva már valamivel jobb kedvvel elindultam vissza a házba. A szülők kint ültek a teraszon és épp lelkes társalgást folytattak, így elsuhanva mellettük bementem a házba. Nem találtam a lányokat se a nappaliban, se a konyhában azonban az emeletre indulva a második lépcsőfordulóban beléjük botlottam. Épp twitcamoltak a lépcsőn ülve, miközben Justin Bieber – Boyfriend dalát hallgatták.

- Áhh és megjött a mi drága Sam barátnőnk is! –mondta vigyorogva Rebecca

- Ti most komolyan a lépcsőn ülve twitcamoltok? –nevettem el magam

- Fő a változatosság! Na gyere ülj le! –húzott Jane

Leültem mögéjük a legfelső lépcsőfokra és integettem a kamerába.

- Szóval épp azt kérdezték a kedves nézők, hogy mi volt életünk legcikisebb helyzete –mondta Hannah

- Az enyém az, mikor tesi órán elszakadt a nadrágom és úgy kellett felmásznom a kötélre. –nevetett Jane

- Persze, de utána egy hétig nem tesiztél, mert féltél, hogy megint megtörténik! –röhögött Hannah

- Te is ugyanezt csináltad volna! –lökte meg játékosan

- Na jó nekem az, mikor Sammel a mólon görkorcsolyáztunk és az egyik kanyarban elszámolva magamat beleestem a tóba, magammal rántva még két embert. Természetesen nem köszönték meg az ingyen fürdést –nevetett Rebecca

- Ahogy én sem! –mondtam hátulról

- Mégis könnyesre röhögted magadat! –dobta hozzám a hajgumiját

- Ki nem röhögött volna? –mondtam

- Az is igaz, de inkább azt mond a tiéd mi volt! –nézett rám Hannah

- Mellettetek? Rengeteg! –vágtam tűnődő fejet

- Naa!! Hééé!! –lázadtak fel a lányok

- Komolyra fordítva a szót, nekem az volt amikor áprilisban Bradfordban jártunk és Hannah a buszon kezdett el tejszínhabbal lefújni. Úgy gondolta, hogy jó vicc április 1-én ilyen módon megtréfálni engem. Az emberek egyik fele döbbenten nézett minket, a másik fele meg fetrengett a röhögéstől. Azóta nem ülök mellé akárhova is megyünk –mondtam

- Legalább édes lettél! –nevetett fel Jane

- És ragacsos ami nem volt kellemes érzés –fintorogtam

- Téged se kell félteni, bosszút esküdtél! –mutatott rám Hannah

- Amit meg is fogok tenni, a legváratlanabb pillanatban! –kacsintottam rá

Eközben Rebecca nagyon elmélyülten tanulmányozta az üzeneteket majd hirtelen a szája elé kapta a kezét.

- Te Sam ismersz egy Louis nevezetű srácot? Ugyanis azt írja, hogy „örömmel látom, hogy jobb a kedved és annak is örülök, hogy te sem vagy normálisabb, mint mi. Jó utat LA-be lányok ;)” –olvasta fel az üzenetet

Uramisten! Louis írt volna? Ennyire csak vakmerő, hogy egy ilyet megkockáztat. Vagy mégis?

- Oh hát persze, hogy ismerem! Az unokatesóm egyik legjobb haverja. Ma segített nekem a pakolásban. Köszi Louis remélem még találkozunk! –mondtam vigyorogva

A lányok értetlenül néztek rám, majd aztán ők is megköszönték az ismeretlen ismerősnek a jókívánságot, és ahogy láttam elhitték amit mondtam.

- Louis Tomlinson ezért még megöllek! –mosolyogtam el magamban